Jobbágyi Zsófia

Vélemény és vita

Gyula bácsi

Anyai nagypapám Beregszászban nőtt fel, ahol az apró kis házakat hatalmas hegyek és fenyők ölelték.

Az ő édesapja vadászember volt, s ahogy mesélt róla, szinte hallottam, ahogy a vizslák induláskor a lába körül sürögnek, szinte éreztem a puskapor szagát, s láttam magam előtt az izgatott készülődést. Élesen él bennem a mese akkori szomszédjukról is, aki egy elárvult medvebocsot nevelgetett a kertjében. A maci később medve lett, s végzett nagylelkű befogadójával, mit sem törődve azzal, vadállat lévén, hogy neki köszönhette az életét. Nagypapám történeteinek viszont csak egyetlen rendszeres szereplője volt, akit kislányként, a leírás alapján igazi hősként láttam magam előtt. Ő volt Weisbecker Gyula bácsi, a körorvos.

Az 1900-as évek elején, egy fogcsikorgatóan hideg téli éjszakán méteres hó lepte el a házak portáit, így aki a kapun belül volt, ott is maradt, s aki kívül rekedt, csak a gondviselésben bízhatott. Weisbecker Gyula doktor a jegyzeteit lapozgatta, s már épp lefekvéshez indult volna, amikor meglátta a feljegyzései között, hogy a hét házzal odébb lakó Várhegyi Júlia a számítások szerint éppen ezen a napon ért várandóssága kilencedik hónapjának végére. Gyula bácsi fején hirtelen átfutott a gondolat, hogy az asszony, ha akart sem tudott volna üzenni neki, hiszen a hótól moccanni sem lehetett. A gondolat, hogy akár az éjjel is világra jöhet a csecsemő, nem hagyta nyugodni, így mindenféle bundát és hótaposót magára öltve, Gyula doktor elkezdte magát kiásni az udvarból. Hóna alatt az orvosi táskával átverekedte magát a hótorlaszokon, dacolt a fagyos széllel, amely úgy süvített, hogy szinte minden lépésénél betemette. De Weisbecker Gyula bácsi küzdött, meg nem állt egy pillanatra sem, hiszen csak az lebegett a szeme előtt, hogy nem hagyhatja magára a várandós Júliát ezekben a kritikus pillanatokban.

Nagypapám meséje szerint a doktor hajnaltájt érhetett a Várhegyi-portára, ahol látszólag nyugalom volt, aludt a család. Nem nagyon értették Gyula bácsi hajnali látogatását, ám amikor Júlia kikelt az ágyból, hogy üdvözölje a doktort, hirtelen elfolyt a magzatvize, s beindult a szülés. A baba rendben megszületett, a Várhegyi család pedig hálás volt Weisbecker doktornak. Köszönetképp, mivel másra akkor nem futotta, házi rétessel ajándékozta meg az orvost, aki még azt is pironkodva fogadta el.

Nagypapám meséi közül ez csak egy, ami a beregszászi körorvost a szememben hőssé tette. Köztudott volt róla, hogy aki nem engedhette meg magának, annak maga váltotta ki a gyógyszert, mindenkiről tudta, mire hajlamos, mire érzékeny, s ha emberéletről volt szó, bármire képes volt, hogy megmentse – függetlenül attól, hogy az illető tudott-e fizetni pénzzel, tyúkkal, rétessel vagy bármi mással. Bár akkor ez szívderítő mesének tűnt, most már tudom: ezt hívják hivatástudatnak.

Mára viszont úgy tűnik, kissé eltolódtak az arányok. Az ember fizetésből él, s ezt bírálni nem akarom, sőt, ostobaság lenne. Abban sem nyitnék vitát senkivel, hogyha a példából kiindulva az orvosokat vesszük alapul, ők szégyentelenül kevés pénzből kénytelenek megélni, s ezt kezelni kell. De vajon hol van a határ? Vajon mi a helyes? Ha egy orvos azt mondja, hogy a gyógyításra, mentésre esküdött, s visszatolja a vastag borítékot a beteg kezébe, vagy ha arra jut, hogy erején felül teljesít, s jár neki a pluszpénz a pácienstől, így nem szégyen, ha az ellátásnak a beteg pótolja ki a költségeit – hálából. S vajon mennyire etikus vagy emberi előre pénzt kérni egy várandós édesanyától, aki a föld alól is hajlandó előkaparni azt a hatvan-nyolcvan vagy ki tudja, hány tízezer forintot, hogy biztonságban tudja magát és gyermekét a születés pillanatában? És persze felmerül a kérdés, hogy vajon van-e hivatástudat abban a tizenhárom szülésznőben és nőgyógyászban, akik legalább húsz esetben kértek az egyébként finanszírozott ellátásért pluszpénzt az általuk kezelt kismamáktól? Az ő ügyükben egyébként éppen tegnap született döntés: a Kúria bűnösnek ítélte a vádlottakat, ám közülük csak az egyik szülésznőre szabtak ki kilencvenötezer forintos pénzbüntetést, illetve vagyonelkobzást.

A többieket vagy próbára bocsátották, vagy megrovást kaptak, vagy egyszerűen felmentették őket.
A tényállás szerint a vádlottak nem egy esetben kérdés nélkül jelezték a kezelteknek, hogy a szülés után hány dolgozónak konkrétan milyen összeggel szokás, illik megköszönni az ellátást.

Biztos vagyok abban, hogy aki valaha kapott élete során komolyabb egészségügyi ellátást, betud számolni hasonló esetről. Csakhogy ezt már olyannyira természetesnek veszi a magyar beteg, hogy többnyire említést sem tesz róla. És nem, a fenti eset semmilyen engedménnyel nem tekinthető hálapénznek, itt már konkrét vesztegetésről van szó. Hogyha pedig ezek az esetek mindennaposak – márpedig azok –, akkor a tervezett Btk.-módosítás, amely egyértelműen kettéválasztaná orvosok esetében a hálapénz és a vesztegetés fogalmát, csak jó irány lehet. Legalábbis ennél csak jobb. Ha kimondjuk, ha nem, az orvosok között kőkemény hierarchia áll fenn. Van – túlnyomó többségben –, aki hivatástudatból végzi a munkáját, időt és energiát nem kímélve, és van egy réteg, amely a beteg kiszolgáltatottságát kihasználva ilyen és ehhez hasonló vesztegetésekből „tengeti” mindennapjait. És ezt ne büntesse a törvény?

Már korábban is egyetértettem azzal a sokak által megfogalmazott kijelentéssel, hogy önmagában a béremeléssel, még ha jelentős is, nem szüntethető meg egy lépésben sem a klasszikus értelemben vett hálapénz – amit utólag, „köszönetképp” ad a beteg –, sem az előre elkért konkrét összeg, amely, akárhonnan nézzük, vesztegetés. Orvos és orvos között is van különbség, így minél hamarabb és tisztességesen meg kell emelni a fizetését azoknak, akik most alig több mint százezer forintért éjt nappallá téve küzdenek az emberéletekért. Azokat pedig, akik minden emberiességet félretéve a betegektől szabályosan kikényszerítik a „hálát”, nem megrovásban kell részesíteni, hanem minimum bírságolni kell vagy akár egy időre eltiltani hivatásuk gyakorlásától.

Mert a hivatástudat nem a most elítélt szülésznőknél és nőgyógyászoknál kezdődik, hanem valahol Gyula bácsinál.