Vélemény és vita
Gyilkos képhiány
Bizonyos helyzetekben szokás kérdezgetni, mi ér többet, a pénz vagy az élet? Eszerint ha a taxiról van szó, akkor mostanság a pénz
Kis híján meggyilkoltak egy taxist tavaly májusban. Az eset részletei: a tettes a Nagyvárad téren intette le a járművet, majd a XX. kerületben, Pestszenterzsébeten az Ady Endre tér előtt több mint hússzor szúrta meg a sofőrt. A volán mögött ülő férfit súlyos, életveszélyes állapotban szállították kórházba, míg a késelő elmenekült a helyszínről. A bűnöző – akit néhány napon belül elfogtak a rendőrök – durván húszezer forintot zsákmányolt.
Most, hogy az említett gyilkossági kísérlet ügye február második hetében végre eljutott a bírósági szakaszba, érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon: egy taxiban miért nem lehet az utasról, utasokról mozgó- vagy állóképeket rögzíteni? Persze a válasz látszólag világos, mindennek a személyiségi jogra visszavezethető okai vannak. Azonban vessünk egy pillantást az élet más területére, hátha annak fényében esetleg már más megvilágításba kerül e tiltás!
Ha bármelyikünk odamegy egy bankautomatához, s kivesz belőle ezer forintot, a szerkezet felvételt készít róla. Minimum két szögből és számosat. Ha esetleg a masina a bank előterében áll, akkor ott ezen túl még mozgókép is születik a polgárról. Ezt mindannyian elfogadjuk, ha tetszik, életünk részének tekintjük. Olyannyira nincs ebben az eljárásban semmi hiba, hogy annak idején még az Alkotmánybíróság sem talált rajta fogást, pedig a „jogvédők” háborogtak miatta eleget.
S hogy ne ragadjunk le a pénzkiadó automatáknál, tekintsünk egy másik élethelyzetet, a társasházakét. Egyre több ponton látni olyan lépcsőházat, ahol minden fordulóban és a bejárat fölött is kamerák pásztázzák a teret. A statisztika azt jelzi, ahol így védik az értékeket, kimutathatóan visszaesik a betörések és más erőszakos bűncselekmények száma. A taxik bekamerázása elleni leggyakoribb érv az, hogy nem tudható, mi történik a felvételekkel. Ez persze butaság, hiszen ilyen alapon a lépcsőfordulókban és a bankok által rögzített arcok sorsa fölött is lehetne aggódni. A megoldást amúgy pont a társasházi – és banki – gyakorlat kínálja. Hiszen mit mond a hatályos adatvédelmi törvény? Ha valaki pásztázni szeretné a folyosói történéseket, azt önös érdekből vagy önszorgalomból nem teheti meg, szerződnie kell egy államilag elismert – szakszóval akkreditált – adatrögzítő céggel, amely a jogszabályban rögzített ideig őrzi a fájlokat. Ha valami történik, akkor az adatokat nem a lakók, nem a bankok kapják meg, hanem a rendőrség – pont azért, mert a bűnözőnek is akadnak személyiségi jogai.
Képzeljük el, mennyire más lenne a taxisok biztonsága, ha egy zsivány azzal a tudattal szállna be a kocsiba, hogy jobb, ha békén marad, mert a fotója MMS formában a beszállás pillanatában felkerül egy központi adathordozóra – s ha a sofőrnek a haja szála görbül, pillanatok alatt horogra akad. Ha csak egy ember életét megmenti az adatrögzítés, már megérte. A kérdés technikai megoldása amúgy smafu, talán már egy nyolcadikos diák is képes lenne összerakni egy olcsó és megbízhatóan működő verziót.
Bizonyos helyzetekben szokás kérdezgetni, mi ér többet, a pénz vagy az élet? Eszerint ha a taxiról van szó, akkor mostanság a pénz.
Most, hogy az említett gyilkossági kísérlet ügye február második hetében végre eljutott a bírósági szakaszba, érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon: egy taxiban miért nem lehet az utasról, utasokról mozgó- vagy állóképeket rögzíteni? Persze a válasz látszólag világos, mindennek a személyiségi jogra visszavezethető okai vannak. Azonban vessünk egy pillantást az élet más területére, hátha annak fényében esetleg már más megvilágításba kerül e tiltás!
Ha bármelyikünk odamegy egy bankautomatához, s kivesz belőle ezer forintot, a szerkezet felvételt készít róla. Minimum két szögből és számosat. Ha esetleg a masina a bank előterében áll, akkor ott ezen túl még mozgókép is születik a polgárról. Ezt mindannyian elfogadjuk, ha tetszik, életünk részének tekintjük. Olyannyira nincs ebben az eljárásban semmi hiba, hogy annak idején még az Alkotmánybíróság sem talált rajta fogást, pedig a „jogvédők” háborogtak miatta eleget.
S hogy ne ragadjunk le a pénzkiadó automatáknál, tekintsünk egy másik élethelyzetet, a társasházakét. Egyre több ponton látni olyan lépcsőházat, ahol minden fordulóban és a bejárat fölött is kamerák pásztázzák a teret. A statisztika azt jelzi, ahol így védik az értékeket, kimutathatóan visszaesik a betörések és más erőszakos bűncselekmények száma. A taxik bekamerázása elleni leggyakoribb érv az, hogy nem tudható, mi történik a felvételekkel. Ez persze butaság, hiszen ilyen alapon a lépcsőfordulókban és a bankok által rögzített arcok sorsa fölött is lehetne aggódni. A megoldást amúgy pont a társasházi – és banki – gyakorlat kínálja. Hiszen mit mond a hatályos adatvédelmi törvény? Ha valaki pásztázni szeretné a folyosói történéseket, azt önös érdekből vagy önszorgalomból nem teheti meg, szerződnie kell egy államilag elismert – szakszóval akkreditált – adatrögzítő céggel, amely a jogszabályban rögzített ideig őrzi a fájlokat. Ha valami történik, akkor az adatokat nem a lakók, nem a bankok kapják meg, hanem a rendőrség – pont azért, mert a bűnözőnek is akadnak személyiségi jogai.
Képzeljük el, mennyire más lenne a taxisok biztonsága, ha egy zsivány azzal a tudattal szállna be a kocsiba, hogy jobb, ha békén marad, mert a fotója MMS formában a beszállás pillanatában felkerül egy központi adathordozóra – s ha a sofőrnek a haja szála görbül, pillanatok alatt horogra akad. Ha csak egy ember életét megmenti az adatrögzítés, már megérte. A kérdés technikai megoldása amúgy smafu, talán már egy nyolcadikos diák is képes lenne összerakni egy olcsó és megbízhatóan működő verziót.
Bizonyos helyzetekben szokás kérdezgetni, mi ér többet, a pénz vagy az élet? Eszerint ha a taxiról van szó, akkor mostanság a pénz.