Gyermek és vállalás

Olvasom ugyanis, hogy az ezer főre jutó születések számának tekintetében Németország mutatói egyre romlanak, és a gyermekvállalási kedv is lesújtó jövőképet mutat. A fiatalok nagy része legfeljebb egy gyermeket tervez, de harminc százalékhoz közelít azok száma is, akik egyáltalán nem akarnak. A német nagykoalíció ezért nem humanitárius okokat vesz figyelembe, mikor megnyitja a migránsok előtt a letelepedés lehetőségét, és integrálni akarja a különböző kulturális gyökerű emberek millióit (nem mintha bárki is elhitte volna, hogy tényleg emberiesség áll az irányvonal mögött…), hanem demográfiai problémákat kíván orvosolni. És ez a rosszabb olvasat! Hisz inkább lenne egy jó szándékú, naivitásból eredő butaság az egész „Willkommenskultur” mögött, mint tudatos, érzelemmentes számítás és minden értéket elvető haszonelvűség.

A demográfiai problémák, a népességfogyás, a gyermekszületések csökkenése és az elöregedő korfa számos társadalmi és még több gazdasági kérdést vet föl. Egyrészről munkaerőhiány jelentkezik, ami a szabad piaci körülmények között a gazdasági növekedés gátja lehet, másrészről pedig felborul az eltartók és az eltartottak egészséges aránya, ez pedig az állam mozgásterét szűkíti be. Így a demográfiai probléma, pontosabban az, hogy egyre kevesebb „bennszülött” látja meg a napvilágot, azonnali politikai döntést és cselekvést követel meg. Nem véletlen, hogy a német munkaadók, leginkább a nagytőkések hallatják leghangosabban a hangjukat, és kérik a menekültek letelepítését a politikai hatalomtól.

Pedig erre a válsághelyzetre két megoldás is kínálkozik. Az első s ami értelemszerű és természetes döntés lenne, az a gyermekvállalási kedv növelése. A második a betelepítés, rövid távon hamarabb vezet eredményre, hosszú távon viszont súlyos társadalmi feszültséget, valamint biztonsági kérdéseket vet fel. A német kormány pedig magyarázható, érthető, de nem elfogadható módon az utóbbit választotta. Mert könnyebb, mert gyorsabb.

A gyermekvállalási kedv nem növekszik egy csapásra. Viszont nem is anyagi kérdés. Ha így lenne, akkor nem a jóléti társadalmak kullognának a gyermekszületési statisztikák végén, illetve nem afrikai országok vezetnék a sort. Az anyagi oldal csupán a megbecsülést, a támogatást, a segítséget jelenti. Sokkal fontosabb a gyermekvállalási kedv esetében maga az attitűd kérdése. Van, vagy nincs? És a lényeg ebben rejlik. Németország ugyanis azoknak a fogyasztói társadalomra épült, individualizmusból eredő liberális demokráciáknak a mintapéldánya, ahol az effajta „kedv” hiánycikk. Ahol nem „divat” a nagycsalád, ahol a nő karrierjét szembeállítja a közvélekedés az anyaszereppel. Ahol úgy gondolkodnak, hogy a gyermek akadálya az önmegvalósításnak. Ahol a fogyasztás végtelen vágyának kielégítését gátolja az, ha több gyermeket kell felnevelni. Vagy ahol a médiából, a moziból és a tévéből (a nyugati ember ópiumából) követendő példaként dől a szinglilét kultusza, az alternatív szexuális vonzódás, a másság követendő trendje, a celebek hamiskásan csillogó élete vagy a talmi önmegvalósítás dicsfényében tündöklő senkiházi médiaszemélyiségek viselkedése, sokszor életvezetési tanácsai. El kell ismerni: ennek megtörése nagyobb erőfeszítést igényel, mint a migránsok letelepítése és integrálása.

Ezért értem, amit Merkel és kormánya tesz. De nem fogadom el, mert a könnyebb út választása sosem a jó, a helyes út választása. A német politikai hatalom legnagyobb hibája pedig éppen az, hogy inkább tömi az eurómilliókat a letelepítésbe, az integráció költségeibe és a megnövekedő biztonsági kiadásokba, mintsem egy árva centet is arra költene, hogy növelje a német „bennszülöttek” családalapítással és gyermekvállalásával kapcsolatos attitűdjét. Ez pedig nem reálpolitikai szükségszerűség, nem pragmatista és haszonelvű álláspont, hanem az európai civilizáció, a nyugati ember klasszikus értékeinek elárulása. Történelmi bűn.