Grófok a hajófenéken

„Tudom, hogy egyszer majd olyan érdekes lesz Magyarországon az emigrációs irodalom, mint a németeké volt a második világháború után. Akkor mi leszünk egzotikum: hogy hogyan viselkedtünk mi, volt katonatisztek, árja páriák, grófok és parasztok a menekülttáborokban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt” – a két évvel ezelőtt, kilencvenkét esztendős korában elhunyt Domahidy András, az Ausztráliában letelepedett magyar író beszélt így egy interjúban, 1986-ban. Ő és a családja 1949-ben kényszerült arra, hogy elhagyja Magyarországot, s végül a távoli kontinensre „hajózott be”, ahol a befogadó hatóságok csak azzal a feltétellel adták ki a szükséges engedélyeket és egyéb dokumentumokat az akkor érkezett európaiaknak, ha aláírtak egy nyilatkozatot, amelyben vállalták, hogy két évig csak fizikai munkát végeznek. Pedig Domahidy is jogász volt – lehetett volna itthon –, legalábbis a papírjai szerint, azonban a gyakorlatban, a való világban ostyasütő munkásként kereste kenyerét, s csak később válhatott belőle előbb hivatalnok, majd könyvtáros.

Ónody Éva, aki 1986-ban interjút készített az íróval, nemrég arra vállalkozott, hogy több évtized távlatából megkeresi egykori beszélgetőtársait, és – egyfajta sajátos pályaképet megrajzolva ezzel – onnan folytatja a dialógust, ahol egykor a társalgás abbamaradt. Az időközben eltelt évtizedek minden hozadékával együtt… Így állt össze kötete, amelyik az idén jelent meg a fővárosi Napkút Kiadónál, s amelynek címében épp Domahidy gondolatát emelte ki: Idegen csillagok alatt. Ónody Évának szerencséje volt, mert még az író halála előtt sikerült elérnie őt a távoli Perthben, az itthon élő rokonok segítségével, de az Árnyak és asszonyok vagy a Vénasszonyok nyara című népszerű kisregény szerzője ezt a beszélgetéskötetet már nem vehette a kezébe.

Domahidy tíz évig volt a Szabad Európa Rádió ausztráliai tudósítója, a megspórolt honoráriumaiból részben újjáépítette az ősi családi kriptát. Járt is időközben Szamosangyaloson, ahol egykor a família földbirtokai voltak. A Domahydiek kastélya azonban már a mai határ túloldalára esik, abban a román hatóságok mostanság alkoholelvonó intézetet működtetnek.

Amikor a hónap elején Bába Szilviával, Faragó Laurával, Szakolczay Lajossal, Tamási Orosz Jánossal és Szondi Györggyel, a Napkút Kiadó vezetőjével az Országos Idegennyelvű Könyvtár Molnár utcai rendezvénytermében bemutattuk Ónody Éva kötetét, az elhunyt író özvegye egy megható üzenetben üdvözölte a rendezvényt és a szerzőt: „Kedves Éva, Ausztrália messzeségéből – Gaál Emese közvetítésével – fejezem ki örömömet, hogy férjem, Domahidy András íróval készült régebbi riportja helyet kapott a tizenhárom jeles emigráns alkotóval készült interjúk sorában, az Idegen csillagok alatt címmel megjelent könyvben. Remélem, hogy ezek a riportok, írások ráirányítják a figyelmet egy letűnt korra, amelyben a mai generáció számára már ismeretlen problémák, nehéz fizikai, lelki küzdelmek kerülnek napvilágra. Nehéz lelki és fizikai küzdelmek árán hogyan jutottak révbe a sikeres üzletemberek, írók, tudósok. Kíváncsivá teszi a ma emberét, hogy olvassák el, ismerjék meg a volt »disszidens« írók műveit, amelyekben a legmélyebb vívódásaikat öntötték novellák, regények remek soraiba. Nem árt tudni ma, és emlékezni arra, hogy milyen emberi sorsok, sorsfordulatok játszódtak le az Apák, Nagyapák korában, nem is olyan régen. Üdvözlettel Domahidy Andrásné.”

A párhuzamok, összehasonlítások és helyzetelemzések persze elkerülhetetlenek – és utal erre kötetében Ónody Éva is –, hiszen naponta halljuk a mindenféle számadatokat a külföldön dolgozó, kivándorló magyarokról. Ugyancsak a hónap elején történt, Vukovich Gabriella, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke a lapunknak adott interjúban beszélt arról, hogy kilencven-százezer között van azoknak az ingázóknak a száma, akik akár naponta, akár hetente vagy ritkábban járnak haza. Akkor mondta el azt is, hogy egész Európa hasonló demográfiai kihívásokkal küzd, mint mi, magyarok: néhány országban csak a bevándorlás tartja szinten a népességszámot.

Az egykori és mai jelenségek között azonban komoly különbségek is vannak: azok, akik ma mennek el külföldre dolgozni, már távolról sem olyan disszidensek, mint amilyen Domahidy is volt. A második világháború utáni menekültek és az ötvenhatos forradalom és szabadságharc emigránsai az életüket, a szabadságukat kockáztatták az itthon maradással, „a politikai üldöztetés vagy a kötél általi halál elől menekültek”, ahogy Ónody fogalmaz.

Persze, az összehasonlítások sem feleslegesek, mert a nyilvánvaló különbségek, a rendszerváltás óta eltelt negyed évszázadban megváltozott társadalmi helyzet ellenére is hozzásegíthet bennünket a folyamatok megértéséhez – és megoldásához! – az egykori események feltárása, tanulmányozása. Így például annak a kérdésnek a megválaszolása is, hogy beigazolódott-e Domahidy jövendölése, s átlátjuk-e ma már, hogyan élték meg sorsukat akkor a volt katonatisztek, árja páriák, grófok és parasztok – ezek az egzotikumok – a menekülttáborokban, a hajófenéken és aztán az idegen csillagok alatt.