Putsay Gábor

Vélemény és vita

Grátiszpéntek, öt után

Gyakran felvetődő kérdés, hogy bérszínvonalban és életszínvonalban mikor érhetjük utol Nyugat-Európát vagy akár a szomszédos Auszt­riát, hiszen ez igazán kijárna nekünk

A felzárkózást megkezdtük, hiszen az elmúlt négy évben húsz százalékkal emelkedett a reálbér, a minimálbér és a garantált bérminimum pedig idén és jövőre is növekszik. Mindez szép és jó, de leginkább csak arra elég, ha már felzárkózásról beszélünk, hogy a munkaerő-elvándorlást – ha nem is állítja meg, de – némiképpen mérsékli. Viszont, hogy a kérdésre őszintén válaszoljunk: egyáltalán nem érjük utol a legfejlettebb országok színvonalát. A megoldás pedig abban rejlik, hogy termelékenységben, hatékonyságban, munkafegyelemben, képzettségben bőven alatta vagyunk a német vagy az osztrák szintnek, az amerikairól vagy a japánról nem is beszélve.

A miértre pedig hamar megtaláljuk a választ ha szétnézünk egy kicsit a hétköznapokban, mondjuk a szolgáltatói szektorban. Ma, amikor mindenki arról beszél, pontosabban panaszkodik, hogy milyen óriási problémákat okoz az alultőkésítettség, az alacsony versenyképesség, és egyébként is nehéz feladat ma vállalkozónak lenni Magyarországon, a hétköznapi mentalitásról, a munkához való viszonyról már kevesebb szó esik.

Szigorúan hétköznapi példa. Egy alapos felhőszakadás után állt a víz a társasház pincéjében, a gondnok pedig találomra vagy ismerőse révén odahívott egy szippantós vállalkozót, hogy enyhítsen a helyzeten. A feltétel annyi volt, hogy este hat előtt mindenki tegye lehetővé a bejutást a pincéjébe, mert a vállalkozónak hatig tart a munkaideje. Mondani sem kell, hogy attól, aki fél hatkor mert hazaérni, jó vállalkozónk csak ennyit kérdezett sértődötten: „Magának nincs családja?” Ezek után, mivel fél hatkor már nem akarta beindítani az ócska, látszatra is gyenge teljesítményű szivattyúját, ő és tizenéves segédje lapátot ragadott és egyszer – hangsúlyozom egyszer – félig megtöltöttek egy lavórt, amit a fiatal segéd kivitt, és a tartalmát kiöntötte az udvarra. Viszont olyan bénán egyensúlyozott, hogy út közben a felét kilötyögtette. A gondnoknak fel kellett mosnia az egész alagsort. Mindez után jó vállalkozónk közölte, hogy lejárt a munkaideje, és mint aki jól végezte dolgát, elhajtott. Tette mindezt nem kevés pénzért. Az ilyen vállalkozó aztán pályázik az uniós forrásokra, majd telekürtöli a fél világot sajnálatos helyzetéről, és ha még ez sem elég, szidja a kormányt is úton-útfélen.

Szóval, mi Nyugat-Európától, a kontinensünk pedig a fejlett régióktól – mint Észak-Amerika vagy Kelet-Ázsia – maradt el, méghozzá utcahosszal.

Jelenleg a klasszikus értelemben vett járműgyártáson kívül alig maradt olyan terület vagy ágazat, ahol Európa fújja a passzátszelet. Az európai munkavállalók ugyanis elkényelmesedtek: Nyugaton a szolgáltatói szektorban szinte kizárólag vendégmunkások dolgoznak, csütörtökön vélhetően ott is, és nálunk is, már mindenki a péntekre készül, akkor pedig délután fél kettőkor a legtöbb hivatalban lejár a munkaidő. Autóbuszsofőrként, mozdonyvezetőként, mentősként, bolti eladóként és egy sor más szakma képviselőjeként persze ez felfoghatatlan, hiszen a péntek délután, sőt még a péntek este is ugyanolyan részét képezi a munkaidőnek, mint a jelzett nap délelőttje – de ők, mi, a szerény kisebbséget képviseljük.
Hogy máshol hogy működik a pénteki munkanap, íme egy példa. A japán kormány hosszas tárgyalásokat követően beleegyezett, hogy minden negyedik héten, azaz egy hónapban egyszer, a dolgozók kapnak egy grátiszpénteket. Ez annyit jelent, hogy délután ötkor befejezhetik a munkát.

A gazdaságunk persze pörög, nem utolsósorban az európai uniós támogatások kedvező hatásának és az itteni beruházásoknak hála. Bárki bármit is mond, kellően magas az életszínvonal jelenleg Magyarországon. Ebben a környezetben viszont felvetődik: mi lesz ezt követően? Komoly fórumokon már most is szóba kerül, hogy mi lesz 2020 után a gazdaság mozgatórugója az európai uniós források elapadásával. Az egyik ilyen lett volna a 2024-es olimpia, illetve az arra történő felkészülés, építkezések, beruházások, ami ugyebár ugrott. A másik, ha birtokában lennénk olyan technológiáknak – mint például az autógyártásban –, amelynek révén kiszámíthatóan el tudnánk látni a világpiacot magas hozzáadott értékű termékekkel. Működnek nálunk is nemzetközi autóipari vállalkozások, csak hát a „know how” az mégsem a mienk, nem mi döntünk, nem mi gazdálkodunk vele. A vi­lág vezető gazdasági hatalmai és cégei – leginkább az utóbbiak – a csúcstechnológiát nem adják át nekünk. Így vagy bedolgozunk, vagy magunknak kell feltalálnunk a spanyolviaszt, azaz nekünk kell innovatívnak lenni. Ebben egyébként a lehetőségeinkhez képest jól állunk, ha kis lépésekkel is, de haladunk előre. Bár például – mint azt Matolcsy György jegybankelnök egy konferencián elmondta – matematikai képzettségben az unió átlagát sem érjük el. A matematikai képzettség pedig meghatározó egy ország gazdasága és jövője szempontjából.

Újat talán nem mondok ezzel, de a képzésre és a tudásra alapozza gazdaságát és jövőjét a világ második legnépesebb országa, India is. Az ázsiai országban több a kitűnő tanuló, mint amennyi kiskorú gyermek él az Egyesült Államokban. A tudás és a képzettség a legfontosabb ugyanis, amellyel nemhogy India, de egy hazánkhoz hasonló méretű közép-európai ország is porondon maradhat a globális térképen. No és persze a hatékony munkával és az ügyfelek iránti alázattal.

Legyünk bizakodók, reméljük, 2020 környékén jó vállalkozónk is lesz annyira innovatív, hogy lavór helyett beindítsa a szivattyúját, ha kell, még a munkaideje vége felé vagy akár még annak lejárta után is.