Vélemény és vita
Gótikus harangszó lovakért
A jégkorszakbeli ősember, ez a szörnyeteg pedig bizonyosan irgalmasabb és nemesebb lelkű volt, mint a kommunisták…
A keszthelyiek télkezdetkor, mihelyt kisüt a nap, elzarándokolnak a Balaton-partra, kimennek a mólóhoz vagy a szigetstrandra, elbóklásznak a jachtkikötőig, csakhogy egy rövid időre ne kelljen függniük a tévé jócskán elhasznált, unalmas kultúrájától. Úgy nézik a tó csillogó hullámait, mintha a késő jégkorszak törzseinek fényimádó szelleme élne bennük tovább. A Balatonra vetett, gyógyulást remélő tekintet az itteni emberek lelki kultúrájának a része, amit a millenniumi időktől fogva fotók tömege tanúsít. Aztán ott van a Csaba borozó, amelynek nyitott hodálya egészen Mikulás püspök napjáig tart nyitva, a vendégeket, akik általában az emberiség nagy kérdéseiről vitatkoznak, december 6-ával láncaik csörgetésével viszik el a krampuszok.
A nyugat-balatoni tájnak, de az egész Dunántúlnak különleges, muzeálisan érzékeny pontja Fenékpuszta, az egykori átkelőhely, a rév a Nagy Tó és a Kis-Balaton között. Sem római, sem török kori gályákat nem találtak a régészek: maradványaikat a tőzeg és a mocsár nyelte el. A fém a túlélő, így halászhattak ki a Balaton felett lelőtt és az iszapba fúródott angolszász gépeket a kutatók. S Fenék falu hajdani lakói mentették el azt az 1509-ben öntött gótikus harangot a török elől, amelyről a hazai régészet atyja, Rómer Flóris lakonikusan azt jegyezte fel: „Ez volt a Balatonban.”
Miután a halászok a megrongálódott harangot kiemelték, a Festeticsek kastélykertjében lévő Pusztatoronyba került, majd annak elbontásakor a ferencesek főtéri templomába. A torony egy orosz gránáttól 1945 márciusában kigyulladt, és a fenéki harangból csak negyedrésznyi maradt meg, olvadásnyomokkal. Ma a Balatoni Múzeum lapidáriuma, a kőtár őrzi. Sorsa a tájé, miképp függ külső, történeti erőktől, de szimbolizálja a túlélést, a folyamatosságot is.
Számtalan emléket találtak őskori kultúrákról, a jégkorszaki ember fénykultuszáról és házépítő szenvedélyéről Fenékpusztán, amely nevében a Balaton végét, szárazra került fenekét jelenti. A vaskor kelta hódítói, az őket hódoltató rómaiak, a Rómát hódoltató keleti gótok és az avarok mind itt hagyták kezük nyomát, és a fenéki átjárónál volt Koppány és István országrészének határa is. De itt húzódott több mint száz éven át a török birodalom és a királyi Magyarország hódoltsági vonala, és húzódhatott volna egy másik is Trianon után, amelynek „békéjéről” Szekfű Gyula joggal mondta, hogy lélekölőbb, mint volt az oszmán uralom alatt az ország három részre szakadása.
Talán ezért is szőttem beszédembe néhány évvel ezelőtt a hősök napján, Zalaszántón, hogy az első világháborúban elesett zalaszántói katonáknak, nagyapjuknak, dédapjuknak is köszönhetjük, hogy végül is nem húzták meg a Dunántúl felét leszakító csehszlovák-jugoszláv korridort. (S nem véletlenül emlegette híveinek virágkorában Vojislav Seselj csetnikvajda, hogy Nagy-Szerbia természetes határa a Balaton déli partja, és őrzi az Országos Levéltár a térképet, amely a második világháború utáni határrendezéskor felevenítette a dunántúli „köztes állam” gondolatát.) A török korban Fenék rövid időre elnéptelenedett, aztán a Festeticsek majorságaként a magyar lótenyésztés fellegvára lett.
Középen, a márványos istállók közt trónolt a „kiskastély” táncmulatságokra alkalmas fogadószalonjával. S amikor 1883-ban, II. Tasziló gróf idején egy világospej méncsikónak jobb híján a Fenék nevet adták, senki sem gondolta, hogy három évvel később Kincsem, a csodakanca után ő lesz a sztár. Fenék páratlan győzelemsorozatot produkált, és amikor a berlini nagy derbin ötven hosszal győzött, a fáma szerint gazdája vele itatta meg a győztesnek járó francia pezsgőt. II. Tasziló háromszor nyerte meg a championátust, az Ausztria-Magyarország bajnoka címet, és a versenyeken kétmillió koronát zsebelt be, Ferenc Jóska pedig hercegi rangra emelte. Nála eredményesebb csak egy másik magyar, Szemere Miklós volt, Krúdy Gyula Vörös postakocsijának hőse, aki legyőzte a számok és a logika törvényeit, és aki apanázsból élő követségi titkárból dollármilliomos lett.
„Nem boldog a magyar” - mondta a Széchenyi Társaságban tartott előadásán, és már 1910-ben megjósolta a Nagy Háborút, amelyet a lövészárkok legénysége fog eldönteni, és később a baloldali félintellektuális csőcselék uralmát is.
A Festeticsek világhírű ménesét a második világháború után az Egyesült Államok jóvátétel fejében elvitte. A hírek szerint a hitbizományt 1933-ban átvevő III. György lovai sikeresen szerepeltek az amerikai versenypályákon. A kiskastélyban, a fogadószalonban pedig általános iskolát rendeztek be Rákosi idején, a lóistállókból gépműhely lett, a hágatóból szociális helyiségek. A fenékpusztai majorságot, a lenüzemet és az állatállományt is felszámolta a birtokot üzemeltető sármelléki termelőszövetkezet, és a kilencvenes évektől elkezdődött az épületek pusztulása. A cselédlakásokban élők a rendszerváltás hajótöröttjei. Csak a régi, négyszáz éves vámházban lévő kocsmában van némi élet, homlokzatán a keszthelyi szobrász, Túri Török domborműveivel, az ott lelőtt betyár, Nád Jancsi haláláról.
Én még Cholnoky Jenőnek, a Balaton nagy kutatójának a mondását is kifüggeszteném az ivóban a Nagy-Magyarország térkép mellett, amely szerint: „Nem törődünk a jégkorszakbeli ősemberrel, ezzel a szörnyeteggel, aki halálra rémítene mindenkit, ha megjelenne hirtelen. Pedig bizonyosan irgalmasabb és nemesebb lelkű volt, mint a kommunisták.”
A nyugat-balatoni tájnak, de az egész Dunántúlnak különleges, muzeálisan érzékeny pontja Fenékpuszta, az egykori átkelőhely, a rév a Nagy Tó és a Kis-Balaton között. Sem római, sem török kori gályákat nem találtak a régészek: maradványaikat a tőzeg és a mocsár nyelte el. A fém a túlélő, így halászhattak ki a Balaton felett lelőtt és az iszapba fúródott angolszász gépeket a kutatók. S Fenék falu hajdani lakói mentették el azt az 1509-ben öntött gótikus harangot a török elől, amelyről a hazai régészet atyja, Rómer Flóris lakonikusan azt jegyezte fel: „Ez volt a Balatonban.”
Miután a halászok a megrongálódott harangot kiemelték, a Festeticsek kastélykertjében lévő Pusztatoronyba került, majd annak elbontásakor a ferencesek főtéri templomába. A torony egy orosz gránáttól 1945 márciusában kigyulladt, és a fenéki harangból csak negyedrésznyi maradt meg, olvadásnyomokkal. Ma a Balatoni Múzeum lapidáriuma, a kőtár őrzi. Sorsa a tájé, miképp függ külső, történeti erőktől, de szimbolizálja a túlélést, a folyamatosságot is.
Számtalan emléket találtak őskori kultúrákról, a jégkorszaki ember fénykultuszáról és házépítő szenvedélyéről Fenékpusztán, amely nevében a Balaton végét, szárazra került fenekét jelenti. A vaskor kelta hódítói, az őket hódoltató rómaiak, a Rómát hódoltató keleti gótok és az avarok mind itt hagyták kezük nyomát, és a fenéki átjárónál volt Koppány és István országrészének határa is. De itt húzódott több mint száz éven át a török birodalom és a királyi Magyarország hódoltsági vonala, és húzódhatott volna egy másik is Trianon után, amelynek „békéjéről” Szekfű Gyula joggal mondta, hogy lélekölőbb, mint volt az oszmán uralom alatt az ország három részre szakadása.
Talán ezért is szőttem beszédembe néhány évvel ezelőtt a hősök napján, Zalaszántón, hogy az első világháborúban elesett zalaszántói katonáknak, nagyapjuknak, dédapjuknak is köszönhetjük, hogy végül is nem húzták meg a Dunántúl felét leszakító csehszlovák-jugoszláv korridort. (S nem véletlenül emlegette híveinek virágkorában Vojislav Seselj csetnikvajda, hogy Nagy-Szerbia természetes határa a Balaton déli partja, és őrzi az Országos Levéltár a térképet, amely a második világháború utáni határrendezéskor felevenítette a dunántúli „köztes állam” gondolatát.) A török korban Fenék rövid időre elnéptelenedett, aztán a Festeticsek majorságaként a magyar lótenyésztés fellegvára lett.
Középen, a márványos istállók közt trónolt a „kiskastély” táncmulatságokra alkalmas fogadószalonjával. S amikor 1883-ban, II. Tasziló gróf idején egy világospej méncsikónak jobb híján a Fenék nevet adták, senki sem gondolta, hogy három évvel később Kincsem, a csodakanca után ő lesz a sztár. Fenék páratlan győzelemsorozatot produkált, és amikor a berlini nagy derbin ötven hosszal győzött, a fáma szerint gazdája vele itatta meg a győztesnek járó francia pezsgőt. II. Tasziló háromszor nyerte meg a championátust, az Ausztria-Magyarország bajnoka címet, és a versenyeken kétmillió koronát zsebelt be, Ferenc Jóska pedig hercegi rangra emelte. Nála eredményesebb csak egy másik magyar, Szemere Miklós volt, Krúdy Gyula Vörös postakocsijának hőse, aki legyőzte a számok és a logika törvényeit, és aki apanázsból élő követségi titkárból dollármilliomos lett.
„Nem boldog a magyar” - mondta a Széchenyi Társaságban tartott előadásán, és már 1910-ben megjósolta a Nagy Háborút, amelyet a lövészárkok legénysége fog eldönteni, és később a baloldali félintellektuális csőcselék uralmát is.
A Festeticsek világhírű ménesét a második világháború után az Egyesült Államok jóvátétel fejében elvitte. A hírek szerint a hitbizományt 1933-ban átvevő III. György lovai sikeresen szerepeltek az amerikai versenypályákon. A kiskastélyban, a fogadószalonban pedig általános iskolát rendeztek be Rákosi idején, a lóistállókból gépműhely lett, a hágatóból szociális helyiségek. A fenékpusztai majorságot, a lenüzemet és az állatállományt is felszámolta a birtokot üzemeltető sármelléki termelőszövetkezet, és a kilencvenes évektől elkezdődött az épületek pusztulása. A cselédlakásokban élők a rendszerváltás hajótöröttjei. Csak a régi, négyszáz éves vámházban lévő kocsmában van némi élet, homlokzatán a keszthelyi szobrász, Túri Török domborműveivel, az ott lelőtt betyár, Nád Jancsi haláláról.
Én még Cholnoky Jenőnek, a Balaton nagy kutatójának a mondását is kifüggeszteném az ivóban a Nagy-Magyarország térkép mellett, amely szerint: „Nem törődünk a jégkorszakbeli ősemberrel, ezzel a szörnyeteggel, aki halálra rémítene mindenkit, ha megjelenne hirtelen. Pedig bizonyosan irgalmasabb és nemesebb lelkű volt, mint a kommunisták.”