Vélemény és vita
Göring alsónadrágja
Az átlag európai számára a Harmadik Birodalom képe már majdnem olyan távol van, mint a Hold
Ilyen értelemben a török elnöktől, bármennyit nácizzon is és veszekedjen a karikaturistáktól Hitler bajuszt kölcsönző Merkel asszonnyal, mi magunk biztonságban vagyunk. Elpuhult voltunkat jelzi, hogy a múlt évben egy müncheni, náciemléktárgy-aukción Göring marsall alsónadrágja jóval nagyobb áron kelt el, mint az a kötélvég, amelyet a hóhér, John C. Woods jutalmul levághatott abból a kötélből, amelyre Julius Streichert, minden antiszemiták legantiszemitábbját felakasztotta. (A kötélvég csak 2800 eurót ért, az a cetli viszont, hogy Hitler 1929-ben befizette Muck nevű kutyájának, Blondi elődjének adóját, 3990 euróért ment el, s az alsónadrágért még ennél is többet fizettek.) A nemzetiszocializmus összeomlása után a nyugati szövetségesek 750 háborús bűnöst végeztek ki (megjegyzem, nálunk a népbíróságok 189-et juttattak bitóra) – olvasom tovább a börtöntörténeteimnek köszönhetően karácsonyi ajándékként kapott könyvben, amely Johann Reichhartról, a leghíresebb német ítélet-végrehajtóról szól, aki mesterségét a megszállás után sem hagyta abba; tovább folytatta a megszállók térfelén.
A történet olyan, mint egy brechti komédia: a megkötözött hóhért a tábori csendőrök, az MP-sek kiviszik az éjjeli temetőbe, megverik, s végül egy sírra térdepeltetve elsütik a füle mellett a pisztolyt. A megjátszott kivégzés után egy őrnagy másnap reggel már mint Reichhart úrral beszél vele, s ráveszi az együttműködésre Woodsszal, a nürnbergi háborús főbűnösök hóhérával. A landsbergi börtönben – ahol Hitler a Mein Kampfot írta, s nem is olyan rég Uli Höness, a Bayern adócsaló elnöke ült – természetben fizetik, kólával, cigarettával, csokoládéval és konzervekkel, miközben az ország éhezik.
Így aztán Reichhart úr akasztófáján végzi az SS gazdasági főhivatalának vezetője, Oswald Pohl, aki óriási pénzeket mentett ki a vereség utáni gazdasági újrakezdésre és Otto Ohlendorf közgazdász, orvos és a keleti területeken SS tábornokként a mintegy kilencvenezer zsidót lemészároló négy Einsatzgruppe D teljhatalmú parancsnoka. Mint mondják, ő fedezte fel Ludwig Erhard későbbi pénzügyminiszter és kancellár fantasztikus pénzügyi tehetségét, és Strasbourgban – miközben Patton tábornok tankjai már a város peremén álltak – egy, a túlélés feltételeivel foglakozó titkos konferencia utolsó pohárköszöntőjén hangzott el először az a kifejezés, hogy jóléti állam.
Reichhart 156 kivégzés után, 1946. április 1-jén, a bolondok napján tagadta meg a szolgálatot. Arra hivatkozott, hogy a legutolsó, háborús bűnösként elítélt s általa felakasztott csoportból ketten ártatlanok voltak. Hanyagságukat az ügyben az amerikai hadbírák is beismerték, s a hóhér elhagyhatta Landsberg falait. S mivel a nagyvonalúsághoz a szövetségesek nem voltak elég finomak, a náci rezsim alatt elítélt politikaiak kivégzéséért végül másfél év internálótáborra ítélték. Ez és főnöke, Woods halála is bevonult a börtönlegendák világába. A testes amerikai inni kezdett, üldözési mánia gyötörte, s hazájába visszatérve csak pisztollyal a párnája alatt tudott aludni. A Csendes-óceán menti Eniwetok börtönében villamosszék javítása közben érte a halálos áramütés.
Kár, hogy mindkét „relikviát” nem ugyanaz a licitáló vette meg, most – elpuhult korunk jelképeként – Julius Streicher kötelén száradhatna Göring terjedelmes alsónadrágja.
A történet olyan, mint egy brechti komédia: a megkötözött hóhért a tábori csendőrök, az MP-sek kiviszik az éjjeli temetőbe, megverik, s végül egy sírra térdepeltetve elsütik a füle mellett a pisztolyt. A megjátszott kivégzés után egy őrnagy másnap reggel már mint Reichhart úrral beszél vele, s ráveszi az együttműködésre Woodsszal, a nürnbergi háborús főbűnösök hóhérával. A landsbergi börtönben – ahol Hitler a Mein Kampfot írta, s nem is olyan rég Uli Höness, a Bayern adócsaló elnöke ült – természetben fizetik, kólával, cigarettával, csokoládéval és konzervekkel, miközben az ország éhezik.
Így aztán Reichhart úr akasztófáján végzi az SS gazdasági főhivatalának vezetője, Oswald Pohl, aki óriási pénzeket mentett ki a vereség utáni gazdasági újrakezdésre és Otto Ohlendorf közgazdász, orvos és a keleti területeken SS tábornokként a mintegy kilencvenezer zsidót lemészároló négy Einsatzgruppe D teljhatalmú parancsnoka. Mint mondják, ő fedezte fel Ludwig Erhard későbbi pénzügyminiszter és kancellár fantasztikus pénzügyi tehetségét, és Strasbourgban – miközben Patton tábornok tankjai már a város peremén álltak – egy, a túlélés feltételeivel foglakozó titkos konferencia utolsó pohárköszöntőjén hangzott el először az a kifejezés, hogy jóléti állam.
Reichhart 156 kivégzés után, 1946. április 1-jén, a bolondok napján tagadta meg a szolgálatot. Arra hivatkozott, hogy a legutolsó, háborús bűnösként elítélt s általa felakasztott csoportból ketten ártatlanok voltak. Hanyagságukat az ügyben az amerikai hadbírák is beismerték, s a hóhér elhagyhatta Landsberg falait. S mivel a nagyvonalúsághoz a szövetségesek nem voltak elég finomak, a náci rezsim alatt elítélt politikaiak kivégzéséért végül másfél év internálótáborra ítélték. Ez és főnöke, Woods halála is bevonult a börtönlegendák világába. A testes amerikai inni kezdett, üldözési mánia gyötörte, s hazájába visszatérve csak pisztollyal a párnája alatt tudott aludni. A Csendes-óceán menti Eniwetok börtönében villamosszék javítása közben érte a halálos áramütés.
Kár, hogy mindkét „relikviát” nem ugyanaz a licitáló vette meg, most – elpuhult korunk jelképeként – Julius Streicher kötelén száradhatna Göring terjedelmes alsónadrágja.