Gombfoci és gondfoci

Mindennap alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak, és rohantam a Városligetbe focizni. A labda szeretete mindent megelőzött. Az általános iskola első osztályának kitűnő bizonyítványáért megkaptam életem első igazi focilabdáját. Ez óriási dolognak számított 1961-ben – akié a labda, az játszik, annak helye van bármelyik grundcsapatban. Még akkor is, ha karikalába van. Mindenki velem akart egy csapatban lenni, hogy csak egy pillanatra is megérinthesse az igazi, ötös focilabdát. Voltak köztük ragyogó tehetségek. Például Klampár, a későbbi pingpongvilágbajnok, aki imádta a futballt, vagy Lőrincz, aki rövid időn belül a BVSC-ben játszott, együtt Törőcsikékkel.

Koromnál fogva én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy még Puskást is láthattam játszani a Reálban vagy a híres Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársort. Láthattam az 1966-os angliai világbajnokságon világcsodát produkáló, Brazíliát 3–1-re verő magyar válogatottat, Farkas csodálatos kapásgólja számomra mindmáig utolérhetetlen

Óriási meccseket játszottunk, mindennap, sötétedésig. Mindegy volt, hogy ki milyen drukker – a srácok nagy része persze fradista volt –, és rajtam kívül senki nem szurkolt az MTK-nak, de ez nem jelentett gondot. Csak a játék. A meccs az vérre ment. Természetesen a kor szellemének megfelelően, mindenki Albert Flóri akart lenni vagy Tichy, később meg Varga Zoli. Így volt ez a ligetben, egyszerre több tucat Albert rohangált a labda után. Aztán otthon, a szobában is voltak Albertek.

Természetesen szerettük volna az aranylabdát is megszerezni. Végül arany, világbajnoki arany csak Klampárnak jutott, az is pingpongban – nem mintha ez kisebb dolog lenne –, mi, többiek, megmaradtunk a gombfocinál. Mert hát a parketten vagy a régimódi, kinyitható konyhaasztalon is vérre ment minden. Csak akkor nem volt vita, ha egyedül spilázott az ember, elvégre a gombfoci akár egyedül is varázslatos lehet. Igen, számunkra a gombfoci is maga volt az élvezet.

A gombfoci szeretetét – éppúgy, mint a fociét – apámnak köszönhetem. Az első időkben még velem együtt térdelt a földön, és játszotta a bajnoki meccseket fordulóról fordulóra, úgy, ahogy az NB I.-ben az igazi csapatok. Nálam persze mindig az MTK lett a bajnok. Máig emlékszem azokra a napokra és a mai napig őrzöm a még 1959-ben kapott gombfocijátékosokat, amelyek egyenesen a trafikból vagy bonyolult csereüzlet révén kerültek hozzám. Minden klubból kétszer tizenegy játékost kikönyörögtem, mert így a tartalékbajnokságot is lejátszhattam. Az iskolában is óriási meccseket játszottunk, főleg osztálytársammal, Borsi Lacival, aki velem ellentétben nagy Vasas-drukker volt.

Később, amikor a kisfiam általános iskolás korú lett, őt is megejtette a gombfoci csodája. Átöröklődött. Akkoriban Bécsben éltünk, így hát az osztrák bajnokságot kezdtük el játszani. A mai napig megvan az osztrák liga összes csapata, egészen a kilencvenes évek közepéig. Aztán szép lassan alábbhagyott a korábbi nagy lelkesedés.

Alább, mert lassan elfogyott a magyar foci. Az igazi. S a gombfociból mára gondfoci lett. Sorra épülnek a szebbnél szebb stadionok – ami helyes –, óriási baj viszont, hogy csak néhanapján telnek meg. Mert nincs miért. Elmenekült a játék, elmenekült vele a közönség, s a mai játékosok többsége az aranyidőkben még szerelést sem kaphatott volna komoly csapatnál.

Aztán sorra váltogattuk a szövetségi kapitányokat – mint legutóbb is –, ettől persze nem lett jobb válogatottunk, csak a káosz lett egyre nagyobb. Ha még gombfociznék, ilyen helyzetben játékosokat vennék vagy éppen cserélnék – mondjuk két kapust egy csatárért. De a valódi fociban kétlábú magyar csatárt nem találni, se égen, se földön, se itthon, se idegenben. Hiánygazdaság van. Gondfoci. És aztán még Észak-Írország is elpáhol bennünket – itthon! A szurkoló persze azért szurkoló, mert hisz. Töretlen, néha bizony már érthetetlen és buta hite különbözteti meg az egyszerű nézőtől.

És úgy hiszem, mi, régiek legtöbben nem nézőkként öregedtünk ki a liget fái körül, meg a gombfociasztal mellől, hanem szurkolókként. Szurkolók voltunk és maradunk. Bizony, még a gondfoci idején is.