Gép, írás

A felsőbb évfolyamok diákjai választott tárgyként gyakorolhatják a betűvetést. Az ötvenből negyvenegy állam örömmel jelezte: végre, hogy nem tanítják; az így felszabaduló munkabért át lehet irányítani a demokráciát védelmező drónok és lehallgató művek költségvetésébe – teszem hozzá naivan. Közben azt is olvasom, hogy egy brit felmérés szerint az átlag angol polgár negyvennaponként ír kézzel, akkor is a bevásárlólistát; és amikor egy arizonai egyetemen felmérték a kézzel (is) írók arányát, az eredmény nulla volt.

„Mit veszíthetünk ezzel?” – kérdezte a Heti Válasz San Franciscóban élő publicistája szeptemberben. „A lelkünket és az egyéniségünket” – idézte Balla Eszter Umberto Ecót, hozzátéve, hogy ennek az identitástudat és a múlttal való kapcsolat is kárát látja: a jövő nemzedékek nem tudják elolvasni a költők, írók, tudósok kéziratait. Eszembe jutott 1900-ban született nagyanyám, aki a kilencvenes éveiben is gyönyörű gót zsinórírással rótta a betűket leveleiben, a magyar mellett németül is, meg az is, hogy ebben a jellemzően liberális ötletben mintha felcsendülne a kommunisták „múltat végképp eltörölni” programindulója, ami legalább érthető a takargatni való történelmi bűnök felől nézve.

Tudósok szerint a kézírás segíti a kéz és szem együttműködését, mert különleges agyi tevékenység kell hozzá, a lélekbúvárok a nyugalomhoz, állhatatossághoz kötik a kézzel való írást. Ezzel szemben az az oktatási gyakorlat, amelyik a gondolatok megfogalmazása, formába öntése helyett a tesztek beikszelését helyezi előre, motorikus, lustasághoz vezet, és hozzájárul az írás halálához. Félretettem a cikket, és most azért vettem elő, mert a Népszabadság Hétvége melléklete egész oldalt szentelt a témának: „2016 őszétől nem tanítanak kézírást a finn iskolákban” – olvasom Bárkay Tamástól –, „a finn oktatásügy immár úgy ítéli meg, hogy nincs értelme papírral, ceruzával vesződni egy olyan korban, amelyben minden a kommunikációs elektronikus eszközökről szól. (…) Az oktatási döntnökök úgy találták, hogy a gyerekeket túlságosan megterhelné, ha háromféle írásformát kellene egyszerre bebiflázniuk – vagyis a folyó kézírást, a kis- és nagybetűs kézírást és a gépírást –, és a hagyományos kézírást dobták ki a készletből. Kézzel tehát írnak a gyerekek, csak afféle nyomtatott betűket” – írja Bárkay. Ez pedig emlékezetembe idézte a negyven évvel ezelőtti katonaidőmet: a gyorstalpaló tisztképzőn átjutott parancsnokom csupa ákom-bákom nagybetűkkel kaparta a papírra: „HAJZATT, RUHÁZATT MIJAT KI MARADÁS MEG VONOM!!!”; a parancs így is egyértelmű volt. Hú, de örülne most ennek a reformnak V. I. százados.

Visszatérve az amerikai példára, „noha még mindig vannak olyan tanárok az Államokban, akik szerint fontos lenne a folyóírás tanítása, esélyük sincs arra, hogy ezt gyakoroltassák, hiszen a legtöbb tanterv arra összpontosít, hogy felkészítse a gyerekeket a XXI. századra”. A cikk idéz egy grafológus-irodalomtanárnőt is, Papp Zsuzsanna szerint a kézírás megszűnésével okafogyottá válna a pszichológia után a második legfontosabb emberismereti tudomány, a grafológia.

A kézírás az egyéniséget mutatja meg, a gépírásban ilyen lehetőség nincs. Nem is olyan régen csakis kézzel írt önéletrajzot fogadtak el egy jobb állás betöltéséhez, az akkori „háeresek” tudták, hogy miért. Ma minden jelentkező egyformán „szépen” ír, a szövegszerkesztő masinával.

A kézírás elleni, immár földrészeket összekötő támadás összefügg a nyelvekkel szembeni, régebbi keletű erőszakkal. „Veszélyben van nyelvünk épsége és szépsége. A múlt század »kitsinosította«, a mostani század elrútítja. Akkor gazdagították, mesterséges úton is, ma szegényítik, mesterséges úton is” – írta Kosztolányi Dezső az 1930-as években. „Újfajta nyelvújítás folyik, melyet nyelvrontásnak is lehet nevezni (…), ma egyre-másra hallom és olvasom, hogy az úttörő színész avantgardista, a körkérdés ankét, az előadásnak standardja van, sőt niveau-ja, még akkor is, mikor az előadásnak semmiféle színvonala sincsen. A majomkodás, az idegenimádat háború utáni világnyavalya. Nemcsak Budapest éjszakájában ragyognak az égboltra vetítve a villamosújságok szedett-vedett szavai, úgyhogy az ember hovatovább külföldön érzi magát, hanem Párisban is, ahol nemsokára alig lehet majd járni angoltudás nélkül” – figyelmeztetett a magyar írás egyik géniusza. Annyi pontosítással, hogy a franciáknál sok helyütt az arab nyelv helyezkedett az angol elé.

„Ma már kínosan kell ügyelnünk arra is, nehogy valami régi, ósdi szóval illessünk valakit, mert bizony a szavak letérdepeltetése is napirendre került” – írta le minap az olykor érdesen fogalmazó Bayer kolléga. Ide érkeztünk a kézírás elleni támadás híre felől.

A helyzet háborús jellegű, válságosnak is nevezhető, de nem komoly…, ahogyan Pesten mondani szokás.