Vélemény és vita
Geopolitikai töprengések
Vigyázó szemünket tehát ma is Berlinre, Moszkvára és bizony ismét Sztambulra is célszerű vetnünk, ha meg akarunk maradni.
Sokan megrökönyödtek, sőt fanyalogtak is amiatt (még a kormánypárti szimpatizánsok körében is), hogy miközben az Európai Unió és Törökország kapcsolatai a júliusi pancserpuccsot követően látványosan elhidegültek, a magyar külügyminiszter – elsőként az uniós tagállamok vezetői közül – a hét elején Ankarába látogatott, és a magyar kormány határozott szolidaritásáról s támogatásáról biztosította a török vezetést. Szijjártó Péter utalt arra: „a barát az bajban is barát, aki mellett ki kell állni”. Amire a török kormányfő úgy reagált, hogy Magyarország hozzáállása a július 15-i puccskísérlethez „példa kell, hogy legyen az Európai Unió többi országának”. Hogy a magyar diplomáciai gesztus még erősebb legyen, a riói olimpiára látogató Orbán Viktor miniszterelnök egy brazil lapnak adott interjúban azt mondta, „támogatnunk kell a török kormányt”, mert ha Törökországban nincs stabilitás, az az egész régiónk problémája lesz.
Akiknek nem tetszik a magyar–török barátság „újratöltése”, többek között arra hivatkoznak, hogy Magyarországnak igazodnia kellene az uniós állásponthoz, amely ez idő szerint határozottan keményedik részben a puccskísérlet utáni erdogani „aggasztó” tisztogatás és hatalomkoncentráció miatt, részben mert Ankara az EU-val márciusban kötött menekültügyi egyezmény kilátásba helyezett felfüggesztésével zsarolja a vízumkényszer megígért eltörlését halogató Brüsszelt, és ennek „nyomatékosításaként” ismét egyre több migráns érkezik Törökországból a görög szigetekre. A német szövetségi kormány e hét szerdán fogadta el a lakosság vészhelyzeti védelméről készített új, nagy politikai vitát és lakossági riadalmat keltő koncepciót, amely bár a belügyminiszter nyilatkozata szerint „nem reakció az aktuális fenyegetettségekre”, a német sajtó már a hét végén megírta, hogy az valójában B terv arra az esetre, ha kudarcba fulladna a menekültválság közös kezeléséről kötött EU–Törökország-megállapodás végrehajtása.
Németországban és Ausztriában is nő a feszültség a helyi török kisebbség és az őshonos többség között – például az „ellenséges közhangulatra” hivatkozva török munkások tucatjai készek családjaikkal együtt elhagyni Ausztriát egy török munkavállalói szervezet nyílt levele szerint –, és Németországban az is sokakat irritál, hogy Erdogan elnök hívei török pártot alapítottak, amely a jövő évi választásokon akár a Bundestagba is bejuthat, hiszen hárommillió török él a legnagyobb uniós országban. „Nem vagyunk iszlám ország, és nem is leszünk azzá” – deklarálták májusban közzétett kiáltványukban a CDU konzervatív szárnyához tartozó Berlini Kör tagjai, nyilvánvalóan a török „nyomulásra” célozva, amire válaszul nemrég egy muszlim csoport alakult Merkel kancellár pártjában…
Mindezek fényében első pillantásra valóban meglepőnek látszik a magyar kormány különutas „törökbarátsága”. Ha azonban visszaidézzük Orbán Viktor idei évértékelő beszédének külpolitikai helyzetelemzését, nagyon is világosnak, ésszerűnek és következetesnek tarthatjuk a magyar kormány „törökkérdésben” képviselt álláspontját. A miniszterelnök a következőket mondta: „Nem indokolatlan tehát a kérdés: hol tart ma Magyarország a világpolitikai térben? Úgy tűnik, hiába múlnak az évszázadok, vannak dolgok, amelyek állandóak. Látunk állócsillagokat, melyekhez odatájolhatjuk saját hajónk helyzetét. Nyugaton a németül beszélő népek világa, a vaskancellárok földje. Keleten a nálunk százszorta nagyobb szláv katonanépek birodalmai. Délre a félhold hatalmas embertömegei, a kiapadhatatlan darázsfészek zsongása. Ma is ez a mi három tájolási pontunk. Berlin, Moszkva, Sztambul, pontosabban Ankara. (…) A magyarok csak akkor lehetnek függetlenek, akkor élhetnek szabadságban, csak akkor futhatják meg a tehetségük és szorgalmuk megrajzolta pályaívet, ha egyik nagyhatalom sem az ellenségünk, pontosabban, ha mindhárom egyszerre érdekelt Magyarország függetlenségében és gazdasági fejlődésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyet kell értenünk velük, vagy egyszerre kell szövetségre lépnünk mindhárommal. Ezt csak gyermekded lelkek gondolhatják.”
A magyar miniszterelnök arról a történelmileg determinált geopolitikai helyzetről beszélt, amely nagyjából fél évezrede alakult ki Magyarország körül. Az utóbbi századokban nagyon sokat beszéltünk, írtunk, siránkoztunk a mohácsi vészről, arról, hogy az akkori magyar uralkodó elit miben és hogyan hibázott, de arról sokkal kevesebbet, hogy országunk, népünk ötszáz éve olyan világpolitikai térbe került, amelynek két fő európai játékosa a hatalma csúcsára érő Habsburg és az Oszmán Birodalom volt.A két, egymással vetélkedő nagyhatalom akkori két uralkodója – V. Károly császár és Szulejmán szultán – egyaránt megfogalmazta igényét a világuralomra, és ha valaki még emlékszik a középiskolában használt történelmi atlaszára, akkor jól tudja, hogy a Közép-Európa centrumában fekvő Magyar Királyság a két birodalom hódító politikájának elkerülhetetlenül az ütközőzónájává vált. A mérvadó magyar történészek zöme ma már azt az álláspontot osztja, hogy a középkori magyar állam bukását és az ország huzamos hadszíntérré válását, majd darabokra hullását nem a négyszázkilencven évvel ezelőtti (1526. augusztus 29.) mohácsi csatavesztés, és nem is a magyar urak „önzése” és „széthúzása” okozta, hanem az, hogy beszorultunk a Habsburg–török ellenségeskedés harapófogójába. A kereszténység védőbástyájának szerepét felvállaló Magyarország hiába kért és várt katonai segítséget a keresztény Nyugattól. Annak két legerősebb uralkodója, V. Károly német–római császár (plusz Spanyolország, Dél-Itália, Szicília és Szardínia királya, Burgundia és Németalföld ura) és a pápa által támogatott I. Ferenc francia király egymás ellen háborúzott az európai hegemóniáért, s az utóbbi titkos katonai szövetséget kötött I. Szulejmánnal, hogy két tűz közé szorítsák a Habsburgokat. V. Károly azért sem segített húgának, a magyar királynénak, mert sokkal fontosabb volt számára az itáliai és a francia háború. Jellemző, hogy a nagy katolikus uralkodó zsoldos csapatai 1527 májusában elfoglalták és vandál módon kirabolták Rómát, a nyugati egyház fővárosát, majd a győztes császár tizenötezer főnyi sereget küldött Magyarországra, hogy trónra segítse öccsét a törvényes és legitim magyar királlyal szemben! Talán a magyar–lengyel–cseh politikai szövetség jelentette volna az egyetlen esélyt Magyarország megvédésére, de 1526 őszén hiába választotta az országgyűlés Szapolyai Jánost – Zsigmond lengyel király sógorát – magyar királlyá, mert a magyar főurak kisebbsége Habsburg Ferdinándot ellenkirállyá választotta, aki nem Magyarország, hanem a Habsburg-dinasztia birodalmi érdekeit képviselte és szolgálta. Mivel (az erőviszonyok és a földrajzi, éghajlati stb. adottságok miatt) sem a Habsburgok, sem a törökök nem voltak képesek a Kárpát-medencét kitöltő Magyar Királyság teljes területét elfoglalni és tartós ellenőrzés alatt tartani, ugyanakkor igényt tartottak a hozzájuk értelemszerűen közelebb eső minél nagyobb részére, ebből következett az ország területének és lakosságának előbb két, majd három részre szakítása. És az is következett, hogy miután a töröktől 1526-ban katonailag legyőzött ország nyugatról nem védelmet, hanem háborút kapott, a kettős nyomást a magyar uralkodó osztály politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg sem bírta ki, s a hozzá földrajzilag, geopolitikailag közelebb lévő nagyhatalomhoz volt kénytelen alkalmazkodni, elfogadva a Habsburg-, illetve az oszmán fennhatóságot, gyámságot.
Ez mindaddig – a 17. század végéig – így maradt, amíg nem változtak meg gyökeresen a Habsburg–török erőviszonyok. A magyar geopolitikai helyzet lényege azonban nem változott, mert keleten a hanyatló oszmán hatalom helyét hamarosan átvette a felemelkedő cári birodalom, nyugaton pedig – már a 20. században – Bécs helyébe Berlin lépett. Vigyázó szemünket tehát – igaza van a miniszterelnöknek – ma is Berlinre, Moszkvára és bizony ismét Sztambulra is célszerű vetnünk, ha közép-európai kis népként meg akarunk maradni a rivális nagyhatalmak szorító gyűrűjében.
Akiknek nem tetszik a magyar–török barátság „újratöltése”, többek között arra hivatkoznak, hogy Magyarországnak igazodnia kellene az uniós állásponthoz, amely ez idő szerint határozottan keményedik részben a puccskísérlet utáni erdogani „aggasztó” tisztogatás és hatalomkoncentráció miatt, részben mert Ankara az EU-val márciusban kötött menekültügyi egyezmény kilátásba helyezett felfüggesztésével zsarolja a vízumkényszer megígért eltörlését halogató Brüsszelt, és ennek „nyomatékosításaként” ismét egyre több migráns érkezik Törökországból a görög szigetekre. A német szövetségi kormány e hét szerdán fogadta el a lakosság vészhelyzeti védelméről készített új, nagy politikai vitát és lakossági riadalmat keltő koncepciót, amely bár a belügyminiszter nyilatkozata szerint „nem reakció az aktuális fenyegetettségekre”, a német sajtó már a hét végén megírta, hogy az valójában B terv arra az esetre, ha kudarcba fulladna a menekültválság közös kezeléséről kötött EU–Törökország-megállapodás végrehajtása.
Németországban és Ausztriában is nő a feszültség a helyi török kisebbség és az őshonos többség között – például az „ellenséges közhangulatra” hivatkozva török munkások tucatjai készek családjaikkal együtt elhagyni Ausztriát egy török munkavállalói szervezet nyílt levele szerint –, és Németországban az is sokakat irritál, hogy Erdogan elnök hívei török pártot alapítottak, amely a jövő évi választásokon akár a Bundestagba is bejuthat, hiszen hárommillió török él a legnagyobb uniós országban. „Nem vagyunk iszlám ország, és nem is leszünk azzá” – deklarálták májusban közzétett kiáltványukban a CDU konzervatív szárnyához tartozó Berlini Kör tagjai, nyilvánvalóan a török „nyomulásra” célozva, amire válaszul nemrég egy muszlim csoport alakult Merkel kancellár pártjában…
Mindezek fényében első pillantásra valóban meglepőnek látszik a magyar kormány különutas „törökbarátsága”. Ha azonban visszaidézzük Orbán Viktor idei évértékelő beszédének külpolitikai helyzetelemzését, nagyon is világosnak, ésszerűnek és következetesnek tarthatjuk a magyar kormány „törökkérdésben” képviselt álláspontját. A miniszterelnök a következőket mondta: „Nem indokolatlan tehát a kérdés: hol tart ma Magyarország a világpolitikai térben? Úgy tűnik, hiába múlnak az évszázadok, vannak dolgok, amelyek állandóak. Látunk állócsillagokat, melyekhez odatájolhatjuk saját hajónk helyzetét. Nyugaton a németül beszélő népek világa, a vaskancellárok földje. Keleten a nálunk százszorta nagyobb szláv katonanépek birodalmai. Délre a félhold hatalmas embertömegei, a kiapadhatatlan darázsfészek zsongása. Ma is ez a mi három tájolási pontunk. Berlin, Moszkva, Sztambul, pontosabban Ankara. (…) A magyarok csak akkor lehetnek függetlenek, akkor élhetnek szabadságban, csak akkor futhatják meg a tehetségük és szorgalmuk megrajzolta pályaívet, ha egyik nagyhatalom sem az ellenségünk, pontosabban, ha mindhárom egyszerre érdekelt Magyarország függetlenségében és gazdasági fejlődésében. Ez nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyet kell értenünk velük, vagy egyszerre kell szövetségre lépnünk mindhárommal. Ezt csak gyermekded lelkek gondolhatják.”
A magyar miniszterelnök arról a történelmileg determinált geopolitikai helyzetről beszélt, amely nagyjából fél évezrede alakult ki Magyarország körül. Az utóbbi századokban nagyon sokat beszéltünk, írtunk, siránkoztunk a mohácsi vészről, arról, hogy az akkori magyar uralkodó elit miben és hogyan hibázott, de arról sokkal kevesebbet, hogy országunk, népünk ötszáz éve olyan világpolitikai térbe került, amelynek két fő európai játékosa a hatalma csúcsára érő Habsburg és az Oszmán Birodalom volt.A két, egymással vetélkedő nagyhatalom akkori két uralkodója – V. Károly császár és Szulejmán szultán – egyaránt megfogalmazta igényét a világuralomra, és ha valaki még emlékszik a középiskolában használt történelmi atlaszára, akkor jól tudja, hogy a Közép-Európa centrumában fekvő Magyar Királyság a két birodalom hódító politikájának elkerülhetetlenül az ütközőzónájává vált. A mérvadó magyar történészek zöme ma már azt az álláspontot osztja, hogy a középkori magyar állam bukását és az ország huzamos hadszíntérré válását, majd darabokra hullását nem a négyszázkilencven évvel ezelőtti (1526. augusztus 29.) mohácsi csatavesztés, és nem is a magyar urak „önzése” és „széthúzása” okozta, hanem az, hogy beszorultunk a Habsburg–török ellenségeskedés harapófogójába. A kereszténység védőbástyájának szerepét felvállaló Magyarország hiába kért és várt katonai segítséget a keresztény Nyugattól. Annak két legerősebb uralkodója, V. Károly német–római császár (plusz Spanyolország, Dél-Itália, Szicília és Szardínia királya, Burgundia és Németalföld ura) és a pápa által támogatott I. Ferenc francia király egymás ellen háborúzott az európai hegemóniáért, s az utóbbi titkos katonai szövetséget kötött I. Szulejmánnal, hogy két tűz közé szorítsák a Habsburgokat. V. Károly azért sem segített húgának, a magyar királynénak, mert sokkal fontosabb volt számára az itáliai és a francia háború. Jellemző, hogy a nagy katolikus uralkodó zsoldos csapatai 1527 májusában elfoglalták és vandál módon kirabolták Rómát, a nyugati egyház fővárosát, majd a győztes császár tizenötezer főnyi sereget küldött Magyarországra, hogy trónra segítse öccsét a törvényes és legitim magyar királlyal szemben! Talán a magyar–lengyel–cseh politikai szövetség jelentette volna az egyetlen esélyt Magyarország megvédésére, de 1526 őszén hiába választotta az országgyűlés Szapolyai Jánost – Zsigmond lengyel király sógorát – magyar királlyá, mert a magyar főurak kisebbsége Habsburg Ferdinándot ellenkirállyá választotta, aki nem Magyarország, hanem a Habsburg-dinasztia birodalmi érdekeit képviselte és szolgálta. Mivel (az erőviszonyok és a földrajzi, éghajlati stb. adottságok miatt) sem a Habsburgok, sem a törökök nem voltak képesek a Kárpát-medencét kitöltő Magyar Királyság teljes területét elfoglalni és tartós ellenőrzés alatt tartani, ugyanakkor igényt tartottak a hozzájuk értelemszerűen közelebb eső minél nagyobb részére, ebből következett az ország területének és lakosságának előbb két, majd három részre szakítása. És az is következett, hogy miután a töröktől 1526-ban katonailag legyőzött ország nyugatról nem védelmet, hanem háborút kapott, a kettős nyomást a magyar uralkodó osztály politikailag, gazdaságilag és erkölcsileg sem bírta ki, s a hozzá földrajzilag, geopolitikailag közelebb lévő nagyhatalomhoz volt kénytelen alkalmazkodni, elfogadva a Habsburg-, illetve az oszmán fennhatóságot, gyámságot.
Ez mindaddig – a 17. század végéig – így maradt, amíg nem változtak meg gyökeresen a Habsburg–török erőviszonyok. A magyar geopolitikai helyzet lényege azonban nem változott, mert keleten a hanyatló oszmán hatalom helyét hamarosan átvette a felemelkedő cári birodalom, nyugaton pedig – már a 20. században – Bécs helyébe Berlin lépett. Vigyázó szemünket tehát – igaza van a miniszterelnöknek – ma is Berlinre, Moszkvára és bizony ismét Sztambulra is célszerű vetnünk, ha közép-európai kis népként meg akarunk maradni a rivális nagyhatalmak szorító gyűrűjében.