Gelukkig nieuwjaar!

Hajózik a Dunán, a Rajnán, a Majnán és mindenféle kisebb és nagyobb csatornán, és csak gyűjtögeti a történeteit. Szilveszter előtt a munkáról mesélt, nem arról persze, hogy mennyit dolgozik ő, egyébként dolgozik eleget, hanem, hogy kint, értve ezalatt a Nyugatot, hogyan dolgoznak. Először is pontosan, mert péntek délután négykor, de minden más nap is, amikor letelik a munkaidő, mindenkinek kiesik a kezéből minden, és ez bizony sok bosszúságot okoz a kelet-európai lelkeknek. Így történt ez akkor is, amikor a dízelmotor egyszer csak ledobta a hengerfejborítást, és csak annyi lendületük volt, hogy éppen becsúsztak a rakodóhelyre, ahová meg is érkezett a kinti szerelő, akinek a jelzett időpontban, azaz pénteken délután négykor kiesett a kezéből a villáskulcs. Nagyjából még egy-másfél órányi munka lett volna a motoron, és utána mehettek volna újabb rakományt felvenni és indulhattak volna haza. De a szerelő az ilyenkor szokásos kelet-európai mentalitást mellőzve ahelyett, hogy befejezte volna a javítást, elköszönt. Legközelebb hétfőn délelőtt látták, mert hétkor, amikor elkezdődött a munkaideje, elindult otthonról, fél kilenckor megjelent, tízre befejezte a javítást. És nem tudtam vele mit csinálni – mesélte a kapitány –, mert neki ehhez joga volt. Ezért mondtam a holland főnökömnek, hogy a két ünnep között nem dolgozom, mert első a család, és bár nagyon akarta, hogy vállaljak még egy fuvart, inkább megkértem, hogy most rúgjon ki. Karácsony után még felhívott, de nem is beszéltem vele, csak boldog új évet kívántam neki, Gelukkig nieuwjaar! és letettem a telefont. Ma megint hívott, mert senkit sem talált, aki megrakta volna a hajót. Harmadikán találkozunk, vár, mert tudja, hogy számíthat rám, meg az összes hozzám hasonlóra, akármit is gondoljon rólunk, mert tudja, dolgozni azt mi tudunk igazán.