Galamb

Szomorúak voltunk persze, mert aki a koporsóban feküdt, hirtelen ment el, és azokat, akik így mennek el, mintha egy kicsit jobban szeretnénk. Mintha egy kicsit jobban fájna, hogy már nincsenek. Talán azért, mert nem tudtuk velük kibeszélgetni magunkat, nem tudtunk nekik elmondani semmi fontosat és semmi érdektelen, csip-csup apróságot se. És inkább ezek a bent maradt apróságok fájnak, a ki nem mondott kicsiségek, mert a nagy dolgok ilyenkor már sohasem számítanak.

Sokan voltunk és szépen beszélt a pap, és szép beszédet mondtak a tanítványok is, akik sohasem bácsizták, csak úgy hívták: Dodó bá’, annyira szerették. A foci volt a mindene, azzal is temették, ott volt a koporsó tetején, és a klub piros-kék színeiből kapott koszorút. És aki ott volt és ezt látta és hallotta, az érezte azt a nagy-nagy szeretet, ami az életét irányította, és senki sem szégyellte, hogy abban a párás-szép temetőben a gyásszal összekapaszkodó szeretet könnyeket csal a szemébe. Csak a trombitástól féltünk, mert a trombitaszó szép, és képes minden gátat ledönteni a könnyek előtt. Aztán már kopogtak a rögök, amikor a bokrok mögül a sír fölé kanyarodott egy galamb, billent egyet, mintha felcsípett volna valamit, és eltűnt a házak felett. Akkor megnyugodtam, és arra gondoltam, holnap pünkösd, és ha ez a galamb a Szentlélek volt, akkor ugyan egy kicsit korán jött, de éppen időben érkezett. És utána már nem számított semmi sem, sem a könnyek, sem a trombitaszó, mert akkor már Jóska, ahogy én hívtam, jó helyen volt, megérkezett. Tudtam.