Futball-vb és nemzetkép

A „nacionalizmus és rasszizmus” ellen küzdő baloldal gyanakodva tanulmányozta a hosszúra nyúló világbajnokság fejleményeit, s néhány balos ultra sajgó szívvel még azt a feliratot is kitűzte, hogy „Deutschland verrecke!” (Németország, fordulj fel!),  elfeledkezvén arról, hogy 1954, Bern óta a futballnak milyen nagy a becsülete honfitársai közt.

A világbajnoki címeket szigorúan számon tartják: nemzeti érzés és szurkolás német földön közeli rokonok, s mint a Washington Post írja, a mostani nemzeti lelkesedés mély nyomokat fog hagyni a lelkekben. „Amikor Németországot a favoritok között sorolták fel, egyfajta optimizmus szállta meg ezt a notóriusan kételkedő nemzetet. És ma belobbantak, s olyasminek lehetünk a tanúi, aminek a második világháború után ritkán. Láthatjuk a német büszkeség hullámait.” S mint a Junge Freiheit cikkírója kiemeli, a ma, otthon és az utcán mámoros boldogságban úszó gyermekeknek egészen más németségképe lesz, mint az elszürkült s megőszült ’68-as nemzedéknek. Azért tegyük hozzá, ’54 több volt ennél. „A berlini fal leomlása mellett – írta a Der Spiegel a negyvenedik évfordulón – az egyetlen olyan esemény, amely a háború utáni német történelemben valóban kiváltotta a nemzeti érzés túláradását, az a világbajnokság megnyerése volt Bernben, 1954. július 4-én.”

A magyar labdarúgás az Aranycsapat idején ugyancsak a pozitív nemzetkép letéteményese volt. Nem csak a két vesztes háború utáni megaláztatásból való felállást jelképezte a válogatott. Azt is, hogy bármelyik nemzettel egyenrangúak vagyunk. Pár évvel ezelőtt Gángó Gábor a Monarchia szellemi térképét felrajzolva egy számomra nagyon furcsa, ám megszívlelendő megállapítást tett: „Az államalkotó népek közül a magyar szinte az egyetlen nemcsak az Európai Unióban, de egész Európában is, amelynek legfontosabb közösségi képzetei közül hiányzik a nemzetállam megteremtésének diadalmas narratívája.” Nem véletlenül vethette oda a magyar politikusoknak a kisantantot létrehozó Edvard Benes, hogy mit akarnak, nem Trianonnal jött létre a magyar nemzetállam? S nem ugyanezt a gondolatot fejezte ki más szövegösszefüggésben és mély iróniával a felvidéki Janics Kálmán, hogy 1944-ben csak azt tűzhettük volna ki átálláskor a zászlainkra, mint a többi utódállam: Harcoljunk Trianonért!

Lehetett volna hát a világbajnoki győzelem történelmi pótlék, egyfajta vigasz a magyar dualista, az osztrákokkal közös állam 1918–20-as szétdarabolásáért és a torz keretek közé szorított kis magyar nemzetállam létrejöttéért. Bernben, a világtörténelem virtuális, futballpályányi terében azonban végzetes trauma érte a nemzetet. (Erdélyben volt, aki azt hitte, ha győzünk, Trianon érvényét veszíti.)
S ezt a lelki attitűdöt mind a mai napig látják mások, idegenek is. „A politika megkerülhetetlen volt – mondta Luigi Bolognini az Aranycsapatról és Puskásról írott könyvének magyarországi bemutatóján –, akkoriban emiatt és a futball miatt beszéltek Magyarországról. Mindkettőben forradalomnak lehettünk a szemtanúi, mindkettőt egy lépés választotta el a teljes sikertől. Egy elveszített világbajnoki döntő és egy levert szabadságharc.”

A forradalom leverése után a Honvéd dél-amerikai, engedély nélküli portyája után – amikor a két nagy brazil klubcsapatot, a Flamengót és a Botafogót is megverték Puskásék –, a három világklasszis csatár, Puskás, Kocsis és Czibor nem tért vissza Magyarországra, s a spanyol labdarúgás sztárjai lettek. A kádári pacifikáció, pontosabban konszolidáció lényegéhez tartozott az élet minden területén a teljesítményelv hanyatlása s a nemzeti érzés erőteljes visszaszorítása – a foci mint a nacionalizmus és a férfias­ság kifejeződése azonban tovább élt a balkáni országokban és a lengyeleknél, sőt bizonyos fokig az NDK-ban is. Nacionalizmus és világrendszerek szembenállása tette élessé az 1974-es világbajnokságot, amikor mind az NDK-soknak, mind a lengyeleknek majdnem sikerült megállítaniuk a nyugatnémeteket a világbajnoki győzelem felé vezető útjukon. (A manapság Ezüstcsapatnak is nevezett ’62-es és ’66-os magyar válogatott – bohém vér a pályán – ekkorra már a múlté volt.) Magyarországon a párt- és vállalatvezetők feudális tulajdonába mentek át a csapatok, s egyfajta – a Rákosi-korral szemben immár csak burkolt – Fradi-ellenesség húzódik végig a korszakon. Varga Zolit egy ’68-as ügynöki jelentés mint a rendszerrel való szembenállás szimbólumát említi, de nagy vetélytársa, Albert Flórián is a sajtókritikák kereszttüzébe kerül. Az MLSZ teljhatalmú ura, Kutas István a balul sikerült argentínai vb után még Törőcsik Andrást és Nyilasi Tibort is lehetetlen helyzetbe hozza: sikeresen csak Nyilasi mászik ki az általa felállított csapdákból. Aztán jön a nyolcvanas évek elejének totóbotránya, amikor a mondás szerint a vidéki csapatokat az érintett játékosok őrizetbe vételének köszönhetően a megyei rendőrkapitányok állították össze. Korrupt szemétdombon élünk – summázta az olvasói véleményeket a fogadási botrányról Borenich Péter a Csak a labdán van bőr című könyvében, Végh Antal a vallásháborúk dühével mondta dörgedelmeit, s aki olvasta, meg volt győződve arról, hogy ami Magyarországon folyik a labdarúgásban, azért más, tisztes országban börtön vagy halálbüntetés jár.

A velejéig romlott szocialista sportszemléletet viszi tovább a rendszerváltás után a focipályák tömegét jó pénzen értékesítő baloldal, Gyurcsány Ferenc pedig még a kedvezményeket is megvonja az Aranycsapat még élő tagjaitól. Aztán 2006-ban politikai okokból bombasztikus temetést rendez Puskás Ferencnek. „Fennkölt beszédek, gyönyörű szép szónoklatok” – írja Puskásról szóló testes könyvében a Temesvárról származó Borsi-Kálmán Béla. „Szózat és Himnusz. Meg a nótás kedvű volt az apám; hat fekete mén vontatta ágyútalp a holtában dandártábornokká előléptetetett »száguldó őrnagy« koporsója alatt… A Nemzet és a Nagyvilág búcsúzik egy futballistától, aki a XX. század kétségtelenül leghíresebb magyarja volt.” A parlamenti puccsal hatalomra került miniszterelnök nem is sejtette, hogy a foci a magyarok igazi rigolyája. Azt gyanította, hogy egy ilyen temetéssel presztízst lehet szerezni. De fociról lévén szó, nemcsak neki, mindegyikünknek volt valamiféle hátsó gondolata: Puskást igen, a pompázatos ravatalt nem éreztük a magunkénak.