Fújják, fújják

Zavarban vagyunk, hogy levegyük-e a kalapunkat, és köszönjünk-e neki. Nem tudunk mit kezdeni az esővel, a hóval, ellenségünk a sunyi fagy, a ködös köd meg a csavargó szél, nem értjük már a fák hangját, nem halljuk a növények panaszát, nincs fülünk az állatok udvarlására.

Pedig most éppen bőgés van. Udvarolnak a szarvasok, kitartóan teszik a szépet a bikák a balladaian szép nevű ünőknek. Bár ki tudja, az is lehet, hogy csak a muszkliját ugráltatja a legdélcegebb a többi gavallér előtt, hogy félre innen, koszosak, én vagyok az indiai alkirály, enyém az erdő, kotródjatok innen. De ki ismeri ki magát az állatok lelkében, még talán a legavatottabb erdei emberek sem. Bár ők hétvégeken éjszakai szarvasbikabőgésen kalauzolják a városba szakadt jónépet, s az egyikük a tévében még el is mesélte, mekkora kaland lopva kihallgatni a bikák emberkedését. Talán még egy fáradt Jókai-regénynél is romantikusabb egy-egy ilyen erdei éjszaka. Ha aztán mégsem kakaskodik egyetlen bika sem, akkor sem vész kárba az egyéjszakás erdei kaland, mert ott egy erdész, aki aztán megszólaltatja a bőgőkürtöt. Meg az, s tökéletes az illúzió, körülbelül olyan, mintha virtuálisan szeretkezne valaki Angelina Jolie-val. Kár kimaradni belőle.

Ha valaki aztán mégis kimarad, ne keseredjen el, annak meg a falujában, városában fújják. Igaz, nem szarvasbőgésvadászok, de fújják jobbról is, meg balról is. Fújják bágyadt öregek és frissen romlott fiatalok, hétpróbás profik és suta amatőrök. Mintha nem is tennének egyebet. Csak folyamatosan fújják tévében, rádióban, újságban, talán még a hűtőszekrényben is. És folyvást a mi kedvünket lesik. Az egyik rámás csizmát és piros nadrágot ígér – hozzá való bársony folttal –, a másik „up date reggelit” wellness hétvégével, társa pedig ingyenutazást – egyelőre csak Budapesten –, a sokadik meg folyamatos bérmálást és professzionális szakdolgozatmásolást. Ha kell, leöntik magukat – igény szerint – forró vagy jéghideg vízzel, de ha az a vágyunk, akkor akár még a gatyájukból is kiugranak. De szigorúan csak a mi kedvünkért. Gazdagabb a felhozatal, mint hajdan az Ecserin vagy manapság a legmodernebb bevásárlóközpontban.

Hát jó érzés, hogy annyian gondolnak ránk, annyian vigyázzák álmainkat, óvják lépteink, annyian szeretnének segíteni. Segíteni rajtunk, nekünk. Tényleg, néha tisztára olyan az egész, mintha mi lennénk a település alkirályai, felseprik előttünk az utat, csokornyakkendősök szivart meg medvecukrot dugnak a szánkba, s aki úgy akarja, annak megengedik, hogy nyugodtan rágja csak tovább a gittet. Már csak az hiányzik, hogy bedobják a postaládánkba a jövő héten tutira nyerő lottócédulát.

Boldog kor, annyi szent, boldog napok, hát még választás után milyen boldogok idők néznek ránk. Olyan lesz az ország, mint egy mosolyalbum. Tele lesz falu-város boldog gyerekekkel, milliomos nyugdíjasokkal, gyógyult betegekkel – persze, mögöttük eldobott mankókkal, csak legyen, aki összeszedi a sok-sok botot, akár a Józsefvárosban a tűcsereprogram használt fecskendőit –, mint az erdő a beteljesedett szarvasszerelemmel.

Szóval fújják, fújják. Nem erőt demonstrálnak – már ha van erejük –, nem hőzöngenek, és még nem is félelmükben fújják. Nem. Pusztán azért fújják – még az egyszemélyes párt is –, hogy nekünk végre igazán jobb legyen. Tisztára, mint Rákosi pajtás idején. Élvezzük – már aki –, hogy mindez értünk szól, s csak keveseknek jut az eszébe: nem lenne jobb az erdőben?