„Frankhamisítók”

A vádak feltételezetten kormányzati tisztségviselőkről szóltak, viszont amíg egy ügy homályban van, addig nagyobb a politikai nyomás lehetősége is, jelen esetben külföldi presszióról beszélhetünk. Ennek megfelelően azonnal intenzív európai össztűz alá került a magyar kormány. Az igazi kérdés, hogy kihez és milyen politikai szintekig vezethető az „ügy”.

A magyar politikát nem először érte nagyobb nemzetközi támadás és diplomáciai nyomás egy a kormányzatot beárnyékoló – mostani esetünkben be nem bizonyított – bűncselekmény miatt. Erre példa az 1925-ös frankhamisítási ügy. Történelmi tény, hogy a Bethlen-kormány idején elkövetett bűntény nem járt kormánybukással. Pedig a hamis bankókat egy állami intézményben nyomtatták, és tudomása volt róla számos, a kormányhoz közel álló politikusnak, illetve vezető tisztséget ellátó személynek. A nyomozás során egymás után buktak le a terjesztők, így pár hónap alatt eljutottak a kitervelőkig. Az sem eredményezte a bukást, hogy később nyilvánvalóvá vált, a nyugati szövetség tagjaival, Franciaországgal és Csehszlovákiával szembemenő céljai voltak annak a bűntettnek. Annak ellenére maradt kormányon Bethlen, hogy az emigrációba vonult ellenzékiek igyekeztek meggyőzni az antantot, hogy el kell lehetetleníteni, és le kell váltani a magyar vezetést.

Abban az időben is hamar az aktuálpolitika és a hazai parlament egyik központi témájává vált az ügy, a hazai ellenzék igyekezett összekötni a kormányfő, illetve a kormányzó nevével a pénzhamisítást. A háttéralkuknak és a szélsőjobboldaltól való félelemnek köszönhetően akkor – Magyarország és a Bethlen-konszolidáció súlyos presztízsveszteségén, illetve a bűntény kivitelezőinek megbüntetésén túl – nem történt komolyabb politikai fordulat.

Persze minden történeti analógia csúsztatás valamilyen szinten, de az biztos, hogy Nyugaton felerősödtek, legalábbis hangosabbá váltak a magyar kormányt bíráló hangok. Az amerikai diplomáciai fogás kevésbé nevezhető politikailag semleges akciónak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar kormány nincs lépéskényszerben ebben az ügyben. A ködösítés és időhúzás mindkét fél részéről szerencsétlen taktika lenne, hiszen a homályos ügyek azok, melyek leginkább presztízsveszteséggel járnak. Akkor formálhatók a legkönnyebben a kritikák, célozzák akár Amerikát, akár az Orbán-kormányt. Védekezni és ügyet lezárni is csak konkrét ügyekkel és tényekkel szemben lehet.

Az Egyesült Államok külpolitikájának olyan „puha” eszközei közé tartozik a diplomácia, amellyel ugyanolyan befolyásos erőt tud felmutatni más államokkal szemben, mint egy nyíltan nem baráti figyelmeztetéssel. Amennyiben volt „frankhamisítás”, akkor nem lehet eltussolni. A tisztázást nem lehet megspórolni, még akkor sem, ha baráti köröket érint. Megint más a helyzet, ha szó sincs „frankhamisításról”.
A különleges helyzet középpontjában most a korrupciós ügy van ugyan, de valójában nem ez az események fő sodra, a Nyugat hatalompolitikája és a Magyarország közötti feszültség mutatkozott, mutatkozik meg ebben az esetben is. Akár volt korrupció, akár nem, egy ügy ilyetén felhasználása csak felszínre hozta azt a politikai ellentétet, mely a világ egyik pólusához való elköteleződésről szól. Valójában a frankhamisítók Bethlen idején is szükségszerű politikai áldozatokká váltak, hiszen az ügy tágabb politikai kontextusban játszott igazán jelentős szerepet.

A politikában ritkán vannak egyenlő szövetségesek. Ha a közös értékrend ellenére a politikai ambíciók eltérnek a táboron belül az egyik fél részéről, akkor annak a szövetségnek a hajója billegni fog. Vannak ugyanis, akik egy ideológiát, egy gazdasági teret és a politika minden szintjére vonatkoztatva egy „szövetségi” érdeket látnak mindenben. Ez pedig barátok között is feszültség forrása lehet. Egy kormányt megtámadhatnak nyíltan, haderőt bevetve, de célba vehetik a gazdaságát, s lerombolhatják presztízsét. A „frankhamisítók” a presztízsharc részei.