Francia receptek

A helyhatósági választások két fordulójának napján a francia újságok szerkesztőségeiben akár már a reggeli értekezleten megállapodhattak a kormányzó Szocialista Párt (PS) bukását hirdető szalagcímekben. Az ország történetének legnépszerűtlenebb államfőjét, Francois Hollande-ot kitermelő szocialisták veresége egy percig sem volt kérdéses, a találgatások egyértelműen arra vonatkoztak ugyanis, hogy melyik jobboldali erő kapja a legtöbb szavazatot.

Pedig Nicolas Sarkozy egykori államfő múltjából kínosabbnál kínosabb ügyek kerültek elő. A szinte már hétköznapinak mondható korrupció, hivatali visszaélés, a 2012-es elnöki kampány hamis számlákkal igazolt túlköltekezése mellett annak a gyanúja is felmerült, hogy a 2007-es elnökválasztás előtt a néhai líbiai vezető, Moammer Kadhafi pénze segítette Sarkozy sikerét. Tavaly már mindenki azt hitte, hogy az exelnök útja egyenesen a politikai hullaházba vezet, ennek ellenére visszaszerezte pártjának elnöki székét, és a helyhatósági választásokon aratott győzelme – hiszen aligha vitatható, hogy személyes sikerről van szó – megerősítette a Népi Mozgalom Uniója (UMP) vezetői s a 2017-es elnökválasztás jobbközép jelöltjének pozíciójában is. Sarkozy mint ellenzéki vezér feltámadt poraiból, de még van oka aggódni.

A helyhatósági választások első fordulójában a győzelemre is esélyes volt a Nemzeti Front, amely ugyan elérte történetének legjobb eredményét, mégsem lépett akkorát, mint szeretett volna. A Nemzeti Front évtizedeken keresztül viszonylag könnyen mellőzhető alakulata volt a francia politikai életnek. Alapítója, Jean-Marie Le Pen rendre megmérettette magát az elnökválasztásokon, de sosem nyert. Nem zavarta meg a nagyok meccsét, és szavazóit is elkönyvelhette a széles közvélemény perifériára szorult, flepnis kisebbségnek.

Lánya, Marine Le Pen ezzel szemben – divatos kifejezéssel élve – game changer. A pálya széléről besétált a játék közepébe, megváltoztatta és az ő szemszögükből nézve nyilván el is rontotta a Sarkozy és Hollande játékát. A Nemzeti Front látványosan előretört a tavalyi önkormányzati választásokon, majd megnyerte az európai parlamenti voksolást, és győzelemre számított a mostani helyhatósági választásokon is. Az első fordulóban 25 százalékot szerzett, kevesebbet, mint az UMP. Elhamarkodott elemzések a százalékban hasonló, ám szavazatszámban gyengébb EP-választási győzelem mellé tették ezt az eredményt, arra a következtetésre jutva, hogy ez lehet a Nemzeti Front felső korlátja, mégsem ők a legerősebb párt Franciaországban, nincs itt semmi látnivaló.

Ez a 25 százalék azonban nem a tavaly májusi 25 százalék, amelyet akár a protestszavazatoknak is be lehetett tudni. Ezúttal a szavazáson részt vevők egynegyede valóban úgy döntött, hogy tényleges, belföldi, kézzelfogható hatalommal bíró intézményekben a Nemzeti Front jelöltjei azok, akik a legmegfelelőbben képviselhetik az érdekeiket. Marine Le Pen stratégiájának egyik fontos pilléreként lépésről lépésre, helyi szinten is elkezdett építkezni, hogy pártja Franciaország minél nagyobb részén gyökeret tudjon verni. Nem az EP-győzelem, hanem a helyhatósági siker mutatta meg, hogy a francia politika visszavonhatatlanul hárompártivá vált. Marine Le Pen sikerének másik kulcsa, hogy pártját szalonképessé teszi, lefaragja a szélsőségeket. Karizmatikusan hirdeti a nemzeti büszkeség és szuverenitás visszaszerzését, a bevándorlás és az iszlamizáció visszaszorítását.

A szocialisták riogatással és kirekesztéssel, a sajtójuk lejáratással próbálja megállítani Le Pent. Sarkozy a választások előtt ugyanarra az ingoványos talajra lépett, amelyre David Cameron brit kormányfő is, patikamérlegen próbálta kiszámolni, mennyit vehet kölcsön „büntetlenül” a tőle jobbra álló erő – legyen az Nemzeti Front vagy az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja – programjából.

A Nemzeti Front szerint Franciaország, ahogyan ma ismerjük – mint nemzetállam és keresztény kulturális entitás –, el fog tűnni, ha valami sürgősen nem változik meg. Olyan társadalmi csoportokat is megszólít, amelyeket korábban soha, és Le Penre szavazni ma már nem sötét titok, hanem vállalható állásfoglalás, annak felismerése, hogy a szemünk láttára alakul ki egy új világrend, amelyben Franciaország nem akar mellékszereplő lenni. A Nemzeti Front köreiben a két hagyományos párt nevét összevonva csak „UMPS”-nek nevezett ancien régime – egyelőre – adós maradt a siker receptjével. A szocialisták végképp leszerepeltek, Sarkozy pedig a másnál bevált szlogenek átvételén túl még nem találta meg a franciák szívéhez visszavezető utat. A régi recept tehát most nem lesz elég.