Forró kása

A baloldali médiafelületeken már hetek óta reszkető örömmel azt latolgatják, hogy „mikor dönthet a Fidesz kizárásáról az Európai Néppárt” – vágyaik szerint e hét végén, a néppárt vezetőségi ülésén. Valóban, április 29-én, szombaton Brüsszelben találkoznak a legnagyobb európai pártcsalád vezetői, s valóban akadnak egyes néppárti eurokraták, akik szeretnék kiebrudalni a Fideszt a néppártból. Mint például a luxemburgi Frank Engel, aki a hazai baloldali pártok és baloldali média egyik kedvenceként több lapnak is elmondta, hogy a néppárti frakció „jelentős részének elege van a Fideszből”, mert a Fidesz kormányzása úgymond „mindennek ellentmond, amiben a Néppárt hitt és hisz”. A Népszava makkal álmodó újságírója meg is kérdezte, hogy ha az egész pártcsaládnak ez a véleménye, akkor milyen eszközei vannak a magyar tagpárt megregulázására. Engel Magyarországnak járó közösségi strukturális támogatások megvonását tartaná a helyes döntésnek, mivel „ha az évi több mint négymilliárd eurónyi forrástól megfosztanánk a Fideszt, összeomlana a rendszerük”.

Nos, a luxemburgi politikus legalább nem kerülgeti éhes macskaként a forró kását, szemben a gyáva és képmutató hazai baloldali politikusokkal, akik azt szajkózzák, hogy nem Magyarországot kell megbüntetni, hanem csak az Orbán-kormányt. És szemben Frans Timmermansszal, az Európai Bizottság baloldali alelnökével, aki húsvéti ajándékként megígérte, az Európai Bizottság minden lehetséges eszközzel fel fog lépni az uniós alapértékek magyarországi védelme érdekében, de szerinte nincs szó bizonyos uniós tagországok „kipécézéséről”, a bizottság „politikailag színvak”. A viszkető tenyerű hazai baloldal és médiaholdudvara ezt mégis üdvözölte, abban a reményben, hogy immár a legmagasabb brüsszeli szinten is minden eddiginél keményebben fellépnek a magyar (és a lengyel) „populista”, „tekintélyelvű”, „antidemokratikus” jobboldali kormánnyal szemben.

Hogy ennek fele sem tréfa, a magyar miniszterelnök is világossá tette húsvétvasárnapi rádióinterjújában, mondván, a Magyarországot folyamatosan érő támadások középpontjában a migrációs válság van, és a konfliktus most azért élesedett ki, mert júniusig az Európai Unióban le akarják zárni ezt a vitát, el akarják fogadtatni az új bevándorlási és migránsszabályokat kötelező erővel mindenkire nézve. Orbán Viktor szerint „a velünk szemben álló felek dűlőre akarják vinni a küzdelmet, és ránk akarják kényszeríteni a migránsokat. Ez a küzdelem a következő két-három hónap fő eseménye”. Ezzel függ össze, hogy éppen most forrósodott föl a hangulat Magyarországon, és a többi kisebb konfliktus – a Soros-, illetve a CEU-ügytől a civil szervezeteket érintő törvényig – csupán a sorsdöntő konfliktus mellékhadszíntere. Mivel egy év múlva lesz a következő parlamenti választás, a kormány ellenfelei elérkezettnek látták az időt, hogy „kipróbálják a körmeiket”, és megindítottak egy kampányfőpróbát.

Az előttünk álló tizenkét hónap belpolitikai vitáinak, konfliktusainak, küzdelmeinek középpontjában – a parlamenttől az utcán át a médiáig, az internetes felületekig – minél több választópolgár rokonszenvének, támogatásának elnyerése áll, s az ellenzék (és a mögötte álló külföldi érdekkörök, nyomásgyakorló csoportok) minden eszközt megengedhetőnek tart a „szent cél”, a gyűlölt Orbán-kormány leváltása érdekében. De bár egyesek nem bírnak ellenállni festék- és tojásdobáló ingerüknek, ordenáré-ordibáló indulatuknak, térfoglaló és hídlezáró játékkedvüknek, mégsem vagyunk „a viszkető tenyerek országa” – hiába állítják egyesek. A csendes, békés, józan többség remélhetőleg most sem dől be a cinikus politikai provokátoroknak, a kétfarkú békeharcos bohócoknak, a hisztériát gerjesztő, a zavarosban halászó álcivil aktivistáknak.

Régi igazság, hogy nem eszik olyan forrón a kását, ahogy főzik. Az Európai Unió vezetői aligha fogják megbüntetni Magyarországot és Lengyelországot, és az Európai Néppárt sem zárja ki a Fideszt, a létező nézetkülönbségek, viták ellenére sem. Több más megfontolás mellett a Brexit miatt sem engedheti meg magának a brüsszeli birodalmi központ, hogy a saját és az unió biztonságát, alapvető érdekeit egyaránt védő, a nemzeti szuverenitásukhoz és kulturális identitásukhoz végsőkig ragaszkodó tagállamok lenyomásával és kiszorításával felgyorsítsa az unió gyengülési és szétesési folyamatát.

Angela Merkel és Wolfgang Schäuble legutóbbi nyilatkozatai is ezt a józan álláspontot tükrözik. A német kancellár például egy hónapja, a római szerződések aláírásának hatvanadik évfordulóján egyértelműen elutasította, hogy a közösség alkalmazza egyetlen érdemi nyomásgyakorlási eszközét, a fejlesztési támogatások csökkentését a menekültek szétosztásáról hozott döntéssel szembeforduló Magyarországgal vagy Lengyelországgal szemben, mert szerinte „a fenyegetés nem helyes”. Az Európai Néppártban meghatározó szerepet játszó német CDU vezető politikusainak véleménye és akarata alighanem többet nyom a latban, mint a luxemburgi Engelé és viszkető tenyerű társaié. Ettől persze még igaza lehet Orbán Viktornak, hogy kemény összecsapás várható ezen a héten az Európai Parlament és a Néppárt ülésén is. De az elmúlt majdnem három évtized tapasztalatai szerint a magyar miniszterelnök habitusa is olyan, mint Arany János Toldijáé: „ha nő veszélye, nő a bátorsága: / Kisegíti magát, sohase féltsétek, / Nem válik belőle farkasoknak étek.”