Vélemény és vita
Football Funny
Mel Ramos, a pop-art nagy művészének aktjain büszke, okos nők szerepelnek, akik ismerik hatásukat a férfiakra
A pop-art és a Playboy olvasóinak női arcképcsarnokába 1997-ben került a szőke Football Funny, Ramos futballistákat és szurkolókat igéző istennője. Funny mezítelenül, egy hatalmas focilabdán jobb lábát felhúzva úgy néz a szemünkbe, mintha ama bizonyos két félidő alatt átléphetnénk az örökkévalóság küszöbét, s csak a meccs lefújása után térnének vissza a valóságba a mennyországból vagy az önként vállalt pokolból. Kár, hogy a női kommentátorok divatba jötte során fel sem merült, hogy a hölgy kollégák kommentárjaiakat büszkén és okosan, ám épp oly mezítelenül adják elő, mint a szépségesen szép Funny.
Az azonban biztos, hogy a németek mostani válogatottjából, még ilyen funnys izgalom ellenére is, hiányoztak azok a nagy és parancsoló szenvedélyek, amelyek a bűvös kilencven perc átéléséhez kellenek; lelküket meddő vitáik között, „emberjogi szoftverjeik” közt felejtették. A liberális és zöld sajtó a nemzeti zászlók lobogtatóit már jó előre nemzetneurotikusoknak nevezte, s abban reménykedett, hogy nem ismétlődik meg a 2006-os esztendő, a „Sommermärchen”, avagy a „nyári rege” boldogsága, amikor a honi világbajnokságon még az eget is elborították az eldugott, már-már elfelejtettnek hitt nemzeti színű zászlók. A világbajnokság bankettjén Merkel asszony kis zászlócskáját az asztal alá dugta, ajkát megvetően lebiggyesztette: a kamera őrzi a jelenetet. Csak partyhazafiság az egész – nyugtatták meg hívei.
Az antifák az oroszországi világbajnokság kezdetén kijelentették, hogy az AfD, a Pegida, az identitáriusok és más jobbosok rontják el az ország kedvét. A mindentudó Claudia Roth, mintha egy reinkarnálódott Clara Zetkin lenne, a leninisták forradalmi lendületével harsogta, hogy a német nemzeti zászló a kirekesztés szimbóluma. Pedig a zászló színeinek eredetét magyarázók szerint a Napóleon elleni német szabadságharc lützowi hős egyetemistái egyenruháinak színeit őrzik: fekete zubbony, vörös hajtóka, arany gombok. S valóban, a Claudia Roth-i politikai korrektség nevében a két milliárdos zsoldos, a bevándoroltak privilegizált gyermekei, Özil és Gündogan már formákban sem akarnak hasonulni a német színekhez, ők lélekben a törökség gyermekei. Alig néhányan tették fel a kérdést: miért maradhattak a német válogatott tagjai? De hogy és miért hasonulna a németországi törökök párhuzamos társadalmának egyszerű gyermeke a befogadó országhoz, ha látja, hogy sikeres tagjai, mint Özilék, sem teszik ezt? Az „integrációs kampány” sikerének köszönhetően, nem küldték őket haza, igaz, megtették ezt a német labdarúgó-szövetség illetékesei helyett Dél-Korea labdarúgói. S közben hallgatja az ember a játékosokat, olyanok, mintha antirasszista szövegek beszélő automatái lennének. (Apropó, miért nincs egyetlen multikulti fehér vendégjátékos az afrikai csapatokban? Vagy hogy teljes legyen a multikulturális azonosulás: nem lenne szebb a belgáknak Belga-Kongó néven játszani?)
Régen kedvenc csapatom volt a Bayern. A bajor szurkolók jelszava „Du sollst keine anderen Götter neben mir haben”, azaz más isteneid ne legyenek mellettem. S most? Egy futballnemzet a romjain a szép Funny labdáján Merkel asszony ül. S Joachim Löwről a Junge Freiheit hasábjain a Politizált futball című cikk szerzője azt írja, hogy a szövetségi kapitány már nemcsak lélekben, de hajviseletében is egyre inkább a kancellár asszonyra emlékeztet. Hol van már Rahn berni gólja, amellyel 1954-ben Németországot visszalőtte az európai nemzetek sorába?
Az azonban biztos, hogy a németek mostani válogatottjából, még ilyen funnys izgalom ellenére is, hiányoztak azok a nagy és parancsoló szenvedélyek, amelyek a bűvös kilencven perc átéléséhez kellenek; lelküket meddő vitáik között, „emberjogi szoftverjeik” közt felejtették. A liberális és zöld sajtó a nemzeti zászlók lobogtatóit már jó előre nemzetneurotikusoknak nevezte, s abban reménykedett, hogy nem ismétlődik meg a 2006-os esztendő, a „Sommermärchen”, avagy a „nyári rege” boldogsága, amikor a honi világbajnokságon még az eget is elborították az eldugott, már-már elfelejtettnek hitt nemzeti színű zászlók. A világbajnokság bankettjén Merkel asszony kis zászlócskáját az asztal alá dugta, ajkát megvetően lebiggyesztette: a kamera őrzi a jelenetet. Csak partyhazafiság az egész – nyugtatták meg hívei.
Az antifák az oroszországi világbajnokság kezdetén kijelentették, hogy az AfD, a Pegida, az identitáriusok és más jobbosok rontják el az ország kedvét. A mindentudó Claudia Roth, mintha egy reinkarnálódott Clara Zetkin lenne, a leninisták forradalmi lendületével harsogta, hogy a német nemzeti zászló a kirekesztés szimbóluma. Pedig a zászló színeinek eredetét magyarázók szerint a Napóleon elleni német szabadságharc lützowi hős egyetemistái egyenruháinak színeit őrzik: fekete zubbony, vörös hajtóka, arany gombok. S valóban, a Claudia Roth-i politikai korrektség nevében a két milliárdos zsoldos, a bevándoroltak privilegizált gyermekei, Özil és Gündogan már formákban sem akarnak hasonulni a német színekhez, ők lélekben a törökség gyermekei. Alig néhányan tették fel a kérdést: miért maradhattak a német válogatott tagjai? De hogy és miért hasonulna a németországi törökök párhuzamos társadalmának egyszerű gyermeke a befogadó országhoz, ha látja, hogy sikeres tagjai, mint Özilék, sem teszik ezt? Az „integrációs kampány” sikerének köszönhetően, nem küldték őket haza, igaz, megtették ezt a német labdarúgó-szövetség illetékesei helyett Dél-Korea labdarúgói. S közben hallgatja az ember a játékosokat, olyanok, mintha antirasszista szövegek beszélő automatái lennének. (Apropó, miért nincs egyetlen multikulti fehér vendégjátékos az afrikai csapatokban? Vagy hogy teljes legyen a multikulturális azonosulás: nem lenne szebb a belgáknak Belga-Kongó néven játszani?)
Régen kedvenc csapatom volt a Bayern. A bajor szurkolók jelszava „Du sollst keine anderen Götter neben mir haben”, azaz más isteneid ne legyenek mellettem. S most? Egy futballnemzet a romjain a szép Funny labdáján Merkel asszony ül. S Joachim Löwről a Junge Freiheit hasábjain a Politizált futball című cikk szerzője azt írja, hogy a szövetségi kapitány már nemcsak lélekben, de hajviseletében is egyre inkább a kancellár asszonyra emlékeztet. Hol van már Rahn berni gólja, amellyel 1954-ben Németországot visszalőtte az európai nemzetek sorába?