Mező Gábor

Vélemény és vita

Fölkél és újra lépked

Vannak regények, művek, amelyekre kíváncsi az ember, de riasztóak, félelmetesek.

„Minden szanaszét szórva, az a kevés is, amit ki tudtam menteni. Mindez nem számít, mindent könnyedén veszítenék el, csak Miklós jöjjön haza. Most már itt születik előttünk az új világ, és állandó életveszélyben lapulunk ennyi ideje már, bombázások és ágyúzások közepette, de semmi-semmi nem fontos, csak Miklós. Nélküle nem tudnék új életet építeni.” (Radnótiné Gyarmati Fanni naplója, 1944. december 12.)

Vannak regények, művek, amelyekre kíváncsi az ember, de riasztóak, félelmetesek. A könyv lapjai látszólag simák, puhák, finomak, de valójában tele vannak szilánkokkal, késekkel, melyek a szívünkbe vágódnak. Olyan alkotások ezek, amelyek hívnak, delejeznek, azzal együtt, hogy tudjuk, befogadásuk fáj. Nagyon. Végül mégis mindig leemelem ezeket a lidérceket a polcról, s amelyikbe beleszeretek, azt újra és újra befogadom, annak ellenére, hogy akkor már ismerem a végét, emlékszem a kínra, a tökéletesen megírt kegyetlen mondatokra, amelyekkel a zseni széttépte az általa felépített varázsvilágot. Így vagyok én többek között a Baljós kanyarral (Vladimir Nabovov) vagy a Tajtékos napokkal (Boris Vian), gyerekkoromból A Pál utcai fiúk jut eszembe, imádtam, annak ellenére, hogy a regény végén mindig elsötétült minden. Hiába olvastam el pici gyerekként többször is nagymamáék tatabányai lakásában, Molnár Ferenc sohasem kanyarított boldog véget: a kis Nemecsek meghalt, a harmónia szertefoszlott.

Valamiért mégsem tudok lemondani ezekről az újraolvasásra ítélt művekről, amelyek mindig beljebb engednek kicsit, valamit megmutatnak, mást már nem látok meg, de mindig új színekkel, talányokkal, szójátékokkal, fűszerrel, varázzsal várnak. Most ősszel már máshogy olvastam (újra) a Baljós kanyart – először talán hét, nyolc éve találkoztunk –, hamar elmerültem, elvesztem az orosz író utalásokból, jelentésrejtvényekből, szimbólumokból szőtt, nehezen vagy inkább egyáltalán nem megfejthető pókhálójában, majd a regény közepén rám tört a balsejtelem, amely egyre erősödött, és a vége felé rádöbbentem, miért is szédült vissza korábban a kezem a könyvespolctól. Szárazon, dióhéjban: a főhős egyetlen fiát megkínozzák, belehal, a diktatúra marad és a döbbenet. Kevés ilyen erős, gyilkos, zseniális könyvet írtak a totális rendszerekről. Kevés regény visel(t) meg ennyire.

Most Radnótiné Gyarmati Fanni naplója vonz, riogat. Érdekel, nagyon is érdekel, mit írt a szerelmükről, felejthetetlen költőnkről és a barátokról, riválisokról, József Attiláról, Zelk Zoltánról, Füst Milánról. Izgalmas, mit gondolt a sokak által félt és – talán nem véletlenül – gyűlölt Babits Mihályról, aki a Nyugat főszerkesztőjeként, s főleg irodalmi pápaként, kánonalakítóként élet-halál ura volt, s aki Radnótiékkal sem volt épp nagyvonalú. Gyarmati Fanni kendőzetlen, naplói őszinteséggel írt a poeta doctusról, de József Attila is megkapta a magáét: „Azok a versek olyan ész-versek és olyan gabalyodott nagy részük, mint Attila »csevegése«” – kritizálta a tiszta szívűt, s ezzel mindenképp kiretusálta a száraz irodalomtörténet megfakult lapjait, hozzáadott a korhoz, a zsenik életrajzához.

Szóval innen nézve mindenképp kellemes, szellemes, érdekes olvasmány – csak ne ismernénk a végét. A történelmet. A mocskos, kegyetlen időket, és az utat, amely odavezetett. A zsidótörvényeket, a nélkülözést, a szegénységet, az elismertség hiányát, a korlátokat, a visszautasításokat. Világuk, életük széthullását. Egy nép keresztre feszítését, mások vétkét, bűnét, cinkosságát.

Mert elég volt csak a lapokban megjelenő ajánlókba beleolvasnom ahhoz, hogy megrettenjek. Napról napra, lapról lapra közeledett a végzet, a baljós kanyar, a háború, a munkaszolgálat, majd a szovjet katonák undorító ölelése – az egyedül maradt Radnótinét többször megerőszakolták –, s napról napra, lapról lapra fogyott a remény („de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!”): hogy Miklós („Mik”) él, visszatér. Csalóka napfény, hisz mi már csak úgy olvashatjuk, hogy tudjuk, nem tért vissza. Ahogyan mások sem, ahogy annyian a Dontól sem. Tudjuk, hogy Radnóti Miklóst a keretlegények vagy a németek – nem teljesen mindegy már? – kivégezték, tömegsírba vetették. Ezzel tarkón lőttek mindenkit, ahogyan a vonat is átment rajtunk Balatonszárszón.

Radnótiné 1946. augusztus 19-én halt meg először, akkor írta, hogy ezt olvasta egy lapban: „Győr mellett, Abdán felnyitottak egy tömegsírt, és a megtaláltak és megállapíthatók névsorában szerepelt teljes névvel, pontos adatokkal Miklós.” Így vezette be naplójába a leírhatatlan, megmagyarázhatatlan, semmilyen gyógyírrel nem kezelhető tragédiát.

„Semmi-semmi nem fontos, csak Miklós. Nélküle nem tudnék új életet építeni” – vallotta be alig néhány hónappal korábban. Szavatartó ember volt, tényleg nem épített új életet szerelmük, álmaik romjain.
Jó hír, hogy mi megtehetjük. Ezért kell, ezért fogom elolvasni ezt a naplót, ezért kell megismerni ezeket a mély, szívbe vájó műveket. Hogy jól emlékezzünk, hogy még inkább belénk vésődjön: melyik az a világ, amelyikre mindig („ha szétszakad ajkam, akkor is”) nemet kell mondanunk.