Földikutyák

Az egyik az, hogy a magyar határhoz a napokban ellátogató Niedermüller Péter és a területen (még, mert ugye az a fránya kerítés) előforduló földikutyák között bizonyos perspektívából meglepően nagy a hasonlatosság. Bár a földikutyák sokkal szimpatikusabbak.

Már csak azért is, mert ragaszkodnak lakóhelyükhöz, ha tehetnék, biztosan megvédenék, kiállnának mellette. Ennek ellenére Niedermüller Péter és vele pártja, a Demokratikus Koalíció azon rágódik, hogy „a magyar migrációs jogszabályok feleslegesek, embertelenek, teljesen szükségtelen a magyar adófizetők pénzén »extrém« intézményrendszert kiépíteni”. Saját, az uniós adófizetők pénzéből bezsebelt fizetéséről nem beszél, és arról sem, hogy azért tesz-e valami érdemlegeset azonkívül, hogy más, a saját pártcsaládjához tartozó EP-képviselőket cipel a határhoz. Az egyik nagyság Josef Weidenholzer volt, harcos osztrák szociáldemokrata, a linzi Johannes Kepler egyetem professzora, hetedik ciklus óta EP-képviselő, és mint ilyen, egy NGO-csoport elnöke is. Az ő életébe sem érdemes tehát belekeverni a magyar adófizetők pénzét.

A másik vendég Birgit Sippel német szociáldemokrata, annak az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságnak (LIBE) a tagja, amely rendszeres támadásokat intéz Magyarország ellen. Sippel asszony az uniós értékekkel szembemenős mantrát ismételgette, azaz nem mondott semmi érdemlegeset és semmi újat, illetve azt vetette fel, hogy a magas kerítéssel, szögesdrótokkal körbevett, szektorokra osztott intézmény pontosan úgy néz ki, ahogy egy átlagember Európában egy börtönt elképzel. Ez azt jelenti, hogy ő maga sosem volt börtönben, csak feltételezi, hogyan néz ki egy ilyen műintézmény, másrészt nem tartja magát európai átlagembernek, hanem annál többnek, mégpedig valószínűleg sokkal. Bár éppen ezért alaptalanul.

Aztán a hét végén belefutottam Charlie Wilson háborújába. Kedves film, nagyszerű színészek (Tom Hanks, Julia Roberts, Philip Seymour Hoffman), nagyszerű téma. A film egy jelentéktelen, csélcsap, de kedves texasi képviselő történetét meséli el, aki ravasz politikai húzásokkal, fegyverekkel meg ellátmánnyal támogatja az afgán mudzsahedineket a Szovjetunió visszaverésében. És máris megvan az inváziós párhuzamunk, ráadásul a birodalmi szálat sem hagytuk ki belőle. A lényeg azonban az, hogy egy amerikai képviselő Afganisztánban – értsd a konfliktus helyszínén – akar megoldani egy helyi problémát. Sőt, nem csak akarja, meg is oldja: a Szovjetunió kivonul az országból. Hogy ott ma mi van, tudjuk, menekültek is érkeznek szép számmal. De ezt a problémát most valószínűleg nem oldja meg Charlie Wilson, Niedermüller Péternek pedig eszébe sem jut ilyen erőfeszítés, Brüsszelben – még ha néha el is kell menni alibiből Röszkére – kényelmesebb.

A másik gondolat még a film előtt az volt, hogy akármennyire is vaksik szegény földikutyák, a bizonyos perspektívából meglepően nagy hasonlatosság ellenére mindenképpen nemesebb célokért kaparnak a nagyszerű DK-s képviselőnél.