Főhajtás

Olyannyira az, hogy tetteik előtt – pártállástól függetlenül – az eddig regnált összes honvédelmi miniszter fejet hajtott. Persze, folyton akadtak hangsúlybeli különbségek. Hiszen egy szocialista tárcavezetőtől mégsem várható akkora „megemlékezési” elán, mint egy jobboldalitól –, ám ennek ellenére a minimális tisztelet a részükről is kijutott. S mi a helyzet azokkal a honvédekkel, akik Budapest védelmében áldozták a legdrágábbat, az életüket? Ez már cifrább dolog. Magát baloldalinak valló bársonyszék-tulajdonosnak soha egy másodpercig nem jött kedve jó szót szólni az érintettekről, és a jobboldali miniszterek is csak visszafogottan mondtak róluk szépeket. Az előbbiek, úgy-mond, azért, mert a hős jelző osztogatására a főváros védelmének esetében nincs mód. Az utóbbiak pedig valamiféle rosszul értelmezett politikai korrektség foglyaiként nem állnak a széles nyilvánosság elé ezzel a témával. Értsd, nem feltétlenül úgy koszorúznak-tisztelegnek, hogy annak messze földön híre menjen.

Budapest száznyolc napos ostroma fekete lyuk a hivatalos történelmünkben. Az egyik szélsőséges politikai oldal nem akar túllépni a Duna partján – a másik pedig hasonló szintű-színvonalú ellenreakcióként oda lyukadt ki, hogy a tényleges gyilkosokat is hősnek tartatná. A hazáját, fővárosát védő honvéd pedig mostanság középen marad, szó szerint a semmiben – pont annyira kiáltóan magányosan, mint 1944–45 fordulóján. A történelem nem fekete és fehér – de ökölszabályként leszögezhető, hogy minden katona, legyen magyar vagy német, aki fegyverrel a kézben, parancsra vagy önként, de becsülettel harcolt és halt meg a romok között a szovjet és román csapatok ellen, hős. Míg az, aki a hátuk mögött arra rendezkedett be, hogy a védteleneket gyilkolja, briganti.

Az előbbiek teljesítménye pont annyit ér, mint a Don partján elesetteké. Épp ideje lenne ezt immár hivatalosan, nyilvánosan is bevallani – s erre tisztes alkalom lenne a kitörés évfordulója.