Fogyatkozás, nemzethalál

S mi lesz a hivatásos gépkocsivezetőkkel? Eltűntek a villamoskalauzok, a házmesterek – akikért Csurka mondott még 1978-ban egy abszurd siratót –, a bányászok és a nagyipari munkásság. (Lehet, a magyar teherautó-sofőrökről tíz-tizenöt év múlva már csak az ’56-os megemlékezések fognak szólni azzal, hogy szerepük fontosabb volt a forradalomban, mint az értelmiségé.) Mégis, ahogy a német választási kampányban zajló vitákat hallgatom, a kormánykoalíció egymással veszekedő politikusai szerint a német gazdaságnak feltétlenül szüksége van betanított munkások tömegére akkor is, ha az automatizáció a jövőkutatók jelezte mértékben halad előre.

Az új migránshullám adná a német gazdaságból hiányzó munkaerőt, s a bevándorlók zöme a felmérések szerint 18 és 35 év körüli férfi, sokan írástudatlanok, és nem a munka világában nevelkedtek fel. (Irakban például Szaddám elnök tíz százalékról ötvenre vitte föl az írástudó alattvalók számát – a diktátor nem akart analfabéta rendőrt látni Bagdad utcáin –, ám bukása után az arány alaposan visszaesett.) A megdöbbentő, hogy a kampány során elhangzik, a német kormány meglehetősen tisztában volt azzal, milyen veszélyt jelentenek a regisztrálatlan migránsok, s el is készült a határvédelmi szerveknek az utasítás 2015 késő nyarán, hogy kiket engedjenek be, kiket nem, és felmerült a hadsereg bevetése. Kétségtelen, a végrehajtás során kaotikus állapotok alakultak volna ki a határon, s erőszakot kellett volna alkalmazni. Ezért végül senki nem vállalta a közvélemény előtt a felelősséget, s ehelyett jött 2015. augusztus 31-én Angela Merkel híres befogadó performance-a, a „Wir schaffen das!”, a „megcsináljuk!” (Az első performance-t 1962-re datálja a művészettörténet: Yves Klein művének címe Ugrás az ürességbe.)

Kétségtelen, a német társadalom kihalóban van, s ma a 18–35 éves korosztályokon belül a régebbi bevándorlói háttérrel (s német útlevéllel) rendelkező fiatalok már huszonöt százalékot tesznek ki. Nos, bevándorlásra szükség van. De mit kezdjenek a nagycsaládi alapon szerveződő betelepülőkkel, amikor náluk, a németeknél a szingilizés, ez a nagyon individuális magatartás nemcsak a család és a gyermekáldás tagadása, de olyan ostoba, értelmiségi betegség is, amely átterjedt az alsó néprétegekre? Küzdeni az állatkínzás ellen, hajtani a börtönviszonyok javításáért (holott az igazi hozzáértők szerint a visszaesők számára a börtön az igazi otthon), feministának vagy amatőr művésznek lenni, genderkedni inkább lelki kórra, mintsem a dolgok ismeretére s azok tudatos javítására utal. Ugyanakkor német zászlót lengetni meccs kivételével szégyen, Hitler pedig az új Kasperl bohóc.

A második világháború előes- téjén, amikor a kínaiak még talán nálunk, kelet-közép-európaiaknál is jobban felnéztek Amerikára, az éles szemű Lin Yutang észrevette, hogy a családi élet a maga fontos és szent feladataival egyre kevésbé válik céllá a középosztály lányai számára. S ha a család nem annyira fontos a számukra, „fennforog az a veszély, hogy egy túlfinomult kultúrában, ahol az embert a művészet, a mozi meg a színház állandóan nemi ingerekkel veszi körül, a szerelmi ösztön legyőzi a családi ösztönt”. Aztán a háború nemcsak a fiatal nemzedék legjobb elemeit semmisítette meg, de a nyugati társadalmak hanyatlásának (s jövendő bukásának) legjellemzőbb formájaként tört felszínre a szexuális forradalom: a női ideál a szerelmi partner irányába, s nem az anyaság felé tolódott el. Sokan hihetetlennek és nevetségesnek találhatják az Oedipus-komplexust, de a fehér világot úgy kínozta, mint a középkor emberét kínozta a pokol és a lelkére vadászó ördög.

A szabad szólás ürügyén sok minden elmondható. Mondjuk, a német–török viták kapcsán, különösen, hogy a zsurnaliszta Deniz Yücel német kémként – ezúttal nem a Gezi-tüntetők, hanem a Kurd Munkáspárt támogatójaként – lett harmadszor is Erdogan, az új padisah foglya. A török németként besreibolt újságíró – aki 1973-ban született a bájos Flörsheimben, a rajna-majnai borvidéken, s atyja gazdasági bevándorló volt – igen népszerű német médiakörökben: mennek is kiszabadításáért a jól szervezett szimpátiatüntetések. Igaz, ő maga sem tudja, melyik énjét gyűlölje jobban, a törököt vagy a németet, s a ’68-as maoista nemzedék által nevelt hírességek egyikeként egyaránt szeretne gyászhimnuszt énekelni a török veszélyre figyelmező Thilo Sarrazin és az oszmán fennhatóságot a Közel-Keleten újra kiterjeszteni akaró Erdogan fölött. (Sarrazin felépülésekor azt mondta, hogy az írót ért gutaütés nem végzett teljes munkát.) Legveretesebb mondata a nemzethalálról szól, miszerint „a németek mielőbbi »távozása« a néphalál legszebb oldalát fogja feltárni”, de XVI. Benedek és Ferenc pápa váltását is a lelki trágárság minden finomságával tudta kifejezni: „A junta emberei leváltják a Hitlerjungdét”. S a német sajtó, amely teljesen kiszolgálja a politikai osztály által szentesített nézeteket, felajzva mártírt csinál belőle. A jólét még nagy, a vonatok pontosan közlekednek, hitel van. De az a vonat, amely a Weimari Köztársaság felé indulna, egyelőre vakvágányon áll.