Fogyasztás, hizlalás

Több mint egy hónapja annak, hogy Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter a Napi Gazdaság konferenciáján bejelentette, fokozatosan csökkenteni szükséges – az éves gazdasági teljesítmény arányában negyvenöt százalékra – az államháztartás kiadási oldalát, valamint szűkíteni az újraelosztás mértékét. Emellett folyamatosan mérsékelni kell az év végi államadósságot, pontosabban annak a mutatóját.

Miután az önkormányzati választások előtt történt a bejelentés, amely nem titkoltan a jelentős költségvetési átrendezésről is szól, egyfolytában „horrorvíziók” jelennek meg arról, hogy újabb Bokros-csomag készülődne – és ennek támpontjai lesznek majd a 2015-ös adótörvények. Ezzel szemben jelentős átrendeződés a hazai adórendszerben egyáltalán nem lesz jövőre, az újabb sarcok mellett pedig kedvezmények is jönnek. Ám ne szaladjunk előre.

Kormányzati ciklus elején vagyunk, vagyis normál esetben a kabinet „fogyasztással kezdi, hizlalással végzi” periódusát. A feladat azonban – éppen Varga Mihály nyilatkozata kapcsán – most jóval több ennél: tudniillik a magyar államháztartás nemzetközi összehasonlításban kirívó mértékben települ rá a gazdaságra. Ezért is szükséges az átfazonírozás, amelynek felvetésére pozitívan reagált a piac. Bár számítások szerint a növekedés és a visszatérő infláció – bérbefagyasztással megspékelve – önmagában is megteremtené a kiadáscsökkentés matematikai képletét, hosszabb távon ennél sokkal többről van szó. Amennyiben ugyanis Magyarország tartósan az uniós kulcsszint alatt kívánja tartani költségvetési hiányát, amely bázisa az adósságcsökkentésnek – ha ugyanis lyuk keletkezik a büdzsében, azt hitelből kell fedezni, a kölcsön pedig adósságot hoz –, akkor radikálisan le kell faragni a központi kiadásokat, növelni a bevételeket. Ez nem pusztán európai uniós elvárása, hanem a fenntartható pénzügyi-gazdasági egyensúly lényege is. Kíváncsian várjuk ezen a téren a részleteket, az eszközök ugyanis még nem ismertek.

Visszatérve a hazai adórendszerre, a második és harmadik Orbán-kormány deklarált gazdaságpolitikai célja, hogy ne a munkáltatói-munkavállalói jövedelmeket adóztassa meg, hanem a fogyasztási jellegű tételeket. Például az internetadó – túl azon, hogy hatalmas politikai vihart kavar a maga, cirka negyvenmilliárd forintos tételével – a fogyasztási sorba így illeszthető. Elvégre adatfogyasztásról van szó. Cseppet sem mellesleg, szó sincs jövőre sem a nyugdíjak megadóztatásáról, azok ugyanis tartják majd értéküket, s az inflációs szintnek megfelelően növekednek. Emellett pedig számos kedvezmény is hatályba lép – de csak olyan, amely nem dönti be a büdzsét.

Miközben a feketegazdaság visszaszorítása, a foglalkoztatás és a hitelezés bővítése ennek a politikai időszaknak a fő célkitűzése, addig gesztusokat is kell tenni a külföldi vállalati működő tőkének, hogy beruházzon, avagy „újraberuházzon”, az adóbevételeket és az uniós forrásokat pedig nagy hatékonysággal kell beszednie az államnak. Méghozzá úgy, hogy azok a reálgazdaságba áramoljanak vissza.
Kétségtelen, hogy nem adóegyszerűsítés az, amikor több adófajta van, mint korábban volt. És úgy általában az adóemelés sem szerencsés. Miután azonban egy olyan környezetben, ahol az adóbevételek közül számos esetben elmaradás van, többé-kevésbé elkerülhetetlen az adóemelés.

Tény azonban az is, hogy az adópolitika most nem akadályozza a növekedést, a fontos tételek vonatkozásában, például az szja-ban és a társasági adózásban nem lesz nagy változás. Viszont megmaradnak a különadók, amelyekről középtávon felettébb nem ártana kormányzati kinyilatkoztatás: végleg rákapott-e ezekre az állam, vagy csak pár évig lesznek részei a rendszernek?!

Eközben a világgazdasági helyzet borulékony, és nem lehet azt mondani, hogy a számok nem számítanak, majd kinőjük a problémákat, és bennünket fog csodálni a világ. A következő hónapokban és a jövő évben is rendkívül fegyelmezett költségvetési politikát kell folytatni, ebben pedig egy sor kevésbé népszerű dolog is benne lesz: kiadáscsökkentés és adóemelés is.