Foci mindhalálig

Lehet, hogy Marco Polónak vagy egy másik olasz kalandornak sikerült a nagy csel, a labda kicsempészése, de lehet, hogy az ötlet is elegendő volt. Az bizonyos, hogy a középkori olasz városállamok lakói szűk utcáikon már vérben forgó szemmel, nagy szakértelemmel játszották a focit, vagy valami ahhoz hasonlót. Magyarországra 1892-ben jutott el a labda Lausanne-ból, s a játék rögtön a politika homlokterébe került; csak a kultuszminiszteren múlt, hogy nem tiltották be. Állítólag Nagy Bella, Jókai Mór szemtelenül ifjú második felesége is focizott, s Friedrich István is, aki a Tanácsköztársaság után rövid időre miniszterelnök lett, de a Kun Béláékat letartóztató rendőrfőnök, Dietz Károly sem volt akárki: szövetségi kapitányként 1938-ban csapata az olaszok mögött világbajnoki ezüstérmes lett Párizsban. Ha az eddigi ötven kapitány névsorát átfutjuk, sok legendás névvel találkozunk: Hajós, Gallowich, Sebes, Bukovi, Baróti, Lakat, Illovszky, Bozsik, Mészöly, Bálint, Jenei, Puskás, Matthäus, egyszóval olyan emberekről van szó, akikre a szurkoló szívesen emlékezik, s kisebb-nagyobb emberi hibáik, eltévelyedéseik fölött szemet huny.

De térjünk vissza egy pillanatra Dietzhez és csapatához. Az 1936-os berlini olimpia előtt a Pesti Napló által kiadott, A sport című könyvben azt olvashatjuk, hogy „ha a világ futballnemzeteinek hatalmi helyzetét vizsgáljuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy az első sorban Anglia, Skócia, Ausztria, Olaszország, Csehszlovákia és Magyarország áll, közöttük csak a pillanatnyi forma hozhat – futballnyelven szólva – egy-két gólkülönbséget egyik vagy másik javára”. (A 34-es döntőt, ha nehezen is, az olaszok nyerték a csehszlovákok ellen.) S az ember mintha valami egészen más világba csöppenne, mint amit ma láthat a képernyőn: „A második vonalba kell számítani Spanyolországot, az Olaszországba való kivándorlás miatt alaposan meggyengült Uruguayt, Argentínát, Brazíliát s Németországot, Svájcot, esetleg Hollandiát …” Huszár Tibor Kádár Jánosról írott politikai életrajza szerint ez volt az az idő, amely a még Csermanek Jánosként szereplő Kádár – aki 1945 után Gallowichékkal és Sebessel együtt a párt csapatában focizott többek közt a Fradi-pályán – meg nem valósult futballistaálmait táplálta. Mit mondanánk Kádár-korszak helyett, ha a kis Csermanekből válogatott fedezet vált volna?

Ami a magyar szövetséget illeti, Végh Antal óta – Miért beteg a magyar futball? – a közvélemény jó harminc éve meg van győződve arról, hogy ott csalnak és veszekednek, s az egészet áthatja a korrupció és a politika. Az olimposzi magasságokban az elfojtott viták végül is az ötvenedik szövetségi kapitány esetében lesújtó eredményhez vezettek: Pintér Attila az északír kudarc után a tehetségtelenség szimbóluma lett. A szomorú az egészben, hogy a magyarországi újkapitalizmus utóbbi éveinek sikertörténetében a labdarúgásnak komoly szerepet szántak. A közvélekedésben nem véletlenül merül fel az, hogy a mai magyar foci nem is labdarúgás már, hanem ügy, méghozzá nagy ügy, amelyben jó lenne előrelépni. A szervezeti és szerkezeti változtatások megvannak, épültek s épülnek a stadionok, a rituálék színhelyei, már csak a táltosok és a mágusok hiányoznak. Azaz kellene egy csapat. Megint.