Főbűneink

A moszlimok azt mondják, hitetlenek vagyunk. Igazuk lehet, ha csak főbűneinket és „magyaros” istenkáromlásainkat nézzük, amelyeket a kommün ellen zászlót bontó püspökünk, Prohászka Ottokár is keményen a fejünkre olvasott.

A katekizmus szerint a főbűnök heten vannak: a kevélység, a fösvénység, a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag és a restség. A Markó utcai börtönről írott munkámban is írtam róluk, azzal, hogy át- és áthatják hétköznapjainkat, és gyakoriságuk miatt súlyos, törvényileg büntetendő bűnök forrásai lehetnek. Talán ezért is nevezzük főbűnöknek őket. Ön, kedves Olvasó, melyiket választaná? Vegyük az elsőt. Kevélység bűnében találtatik az, aki magát többre becsüli, mint kellene, felebarátját viszont semmibe veszi. Ilyenek az új politikai osztály futóbolondjai, de ugyancsak ilyenek a felső tízezer celebjei, akik az űrben lebegnek, és nemzetiségük, származásuk felette homályos. (Az ősmassza – amelyből őseik vétettek – a pártállam csúcsán nyolcszázezer főt tett ki.) De kevélyek vagyunk magunk is, amikor egy százast a koldus műanyag poharába dobunk.

Kinek higgyünk? Melyik gondolatgyár emberének? Az intellektuellek egészségtelen állapotban leledzenek, s az eszme ötágú csillagának lehullása után termékeiket hiába reklámozzák. Az új magyar irodalom a megbízhatatlanság érzetét kelti. Az irigység lelkigyakorlat lett. Életnedvet, oxigént ad. Az irigységben ráadásul rejlik némi antiszemitizmus. Zsidózásunk is, akárcsak istenkáromlásunk, pusztán verbális. Hogy ezen megütköznek Lipóciában – a vörös XIII. kerület szebbik részén –, fejcsóválva vesszük tudomásul. Az, hogy egy kisember irigy és zsidózik, korántsem jelenti azt, hogy antiszemita. Inkább fösvénység gyötri. Fösvény az, aki a pénzhez és a vagyonhoz túlságosan ragaszkodik, és a szegények iránt keményszívű. Messze elkerüli őket, s örül, ha adóbevallási trükkjeit elfogadják.

A bujaság genderformát öltve már az óvodákban megjelenik, karöltve a pszichológus és a filológus nyelvbűvészeti trükkjeivel, amelyek szexre késztetik még a tisztes nagymamát is. Hol vannak már azok a szűzies idők, amikor Jancsó filmjein a mezítelen női test pusztán eszmei mondanivaló volt?
Tengeribetegségként gyötri agyvelőnket az is, hogy helytálljunk a torkosság frontján. A gasztronómiai versenyek, a séfek szent ideje ez. (Igaz, a Nagy Vásárcsarnok alján, a halasoknál a tenger gyümölcsei legtöbbünk számára megfizethetetlenek.) S ha Szíriában nem is lesz Isten Békéje, Treuga Dei, de nálunk az étkezés kérdéseiben igen. Jó szakácskönyvvel a kezében az ember akármit megengedhet magának. Mikulás püspök idejétől a Jézuska eljöveteléig, s egészen szilveszterig ránk tör a gasztronómia ördöge, a torkosság. A bűneinktől megszabadító Üdvözítő fogadásának mikéntjéről már csak néprajzi könyvekből tudunk; betlehemezés, regölés és misztériumjátékok Rákosi és a kora kádárizmus idején mentek ki végleg a divatból. És senki sem érzi át, hogy a karácsonyfa őse a paradicsomjátékokban főszerepet játszó tudás fája volt, rajta az élet és halál titkát rejtő almával.

A hatodik számú bűn, a harag is általános. Erőt gyűjtünk a munkahelyi és a családi vitákhoz. A családi veszekedés az igazi, üveg és pohár megáll a levegőben. Senki sem tudja, a másik mit ordít, fő a hanganyag, a hangerő. Aztán bekapcsoljuk a tévét, s ha szerencsénk van, Hitler vagy Sztálin életének epizódjai között választhatunk. Láthatjuk, mit számít a kép- és hanganyag: a régi háborús híradók jótékony közönybe taszítanak.

Az utolsó főbűn a restség, a lustaság. Már Luther Márton is az ördög öreganyjának nevezte a restséget, s a munkát – amelyet egyben imának is tekintett – a protestáns etika részévé tette. Egy-két torokreszelés és hümmögés, ha Luther kapcsán nemcsak a harmincéves háborúról, hanem a munkaerkölcsről is megemlékezünk.

S hogy mit csináljunk karácsonykor? Ha a család, az ételek és italok vagy a sport öröme engedi, ne legyünk restek, bűneink bocsánatára olvassunk el egy könyvet. Lehetőleg egy régi magyar szerzőét. Az olvasás jó időtöltés, észcsiszolás. Ha elővesszük Jókai A janicsárok végnapjai című munkáját, sok mindent megérthetünk abból, milyen keveset változott lélekben a Balkánnal összenőtt Közel-Kelet. Vagy ha e mentalitásról modernebb írást akarunk, vegyük kezünkbe Kardos G. Avraham Bogatírját.
S elővehetjük Márai legmívesebb munkáját – Szindbád hazamegy – Krúdy utolsó napjáról, vagy magát Krúdyt, akiről a lázadó Féja Géza a harmincas években írott magyar irodalomtörténetében megkockáztatta, lehet, hogy egykor a legnagyobb írónként fogjuk tisztelni. A magyar tél, a karácsony illatáról s Ferenc József koráról, Nagy-Magyarországról úgysem írt szebben senki.