Nagy Ottó

Vélemény és vita

Ficam

Mindenki azonnal akar mindent. Csak az a helyzet, hogy ez nem megy, és ezt fájó lábbal vagy vérző fejjel nehéz megérteni…

„A tudomány és a közegészségügy követelményeinek és a modern igényeknek teljesen megfelelő, de emellett minden fényűzés mellőzésével új kórház építtessék…” (A fővárosi közgyűlés 1887. évi 532. sz. határozata)

13.18.
Mentő egy se, de a parkoló tele.
A portás néni éppen ebédel, de segítőkész, személyi és lakcímkártya, a kávéautomatáknál pedig le lehet ülni, majd szólítják. A pad hideg, valami perforált lemezből készült, sok is az újság mindenfelé, azokon üldögélnek az emberek, de aztán már nem viszik magukkal egész napos elfoglaltságot adva ezzel a takarító személyzetnek. Sokan vannak, pedig azt hinné az ember, hogy ilyenkor, dél körül, nem lesz senki. De hát itt mindig sokan vannak, a kikészített négy hordágyból kettőre egy perc alatt beteg került.

A fal melletti hordágyon öreg, ősz asszony. Koporsóban is fekhetne. Mellette középkorú nő sír. A lánya. Haldoklik, mondja valaki. Kerekes székekben is ülnek. Mind nő. Az egyiket a férje kíséri, a másikat a lánya, őt úgy fuvarozzák, hogy állandóan fel kell emelnie a lábát, mert nincs lábtartó a kocsin. A harmadiknak ölében a parókája. Már nem szégyelli, lehajtott fejjel beszél a telefonba, az onkológiáról jött, úgyhogy holnap nem tud menni.

Vörös egyenruhák. A Magyar Országos Mentőszolgálat és szamaritánusok is. Apró öregembert hoznak. Mintha Sergio Leone klasszikusából kilépett volna a csúf. Csak neki nem mohóság csillog a szemében – rettegés. Talán hajléktalan. A térde cipó. De meg akar szökni mindenhonnan. Patália, kiabálás, végül lepedőbe csavarva viszik mindenhová.

A szép öregasszony a férjével érkezik. Retikül, régi, barna, makulátlan állapotban lévő személyi igazolvány. Szolid smink, elegancia. Élesen elüt a zöld csempétől. Van vagy háromféle árnyalat. A betegszállító kocsik magasságában meg sok kopás. Úgy tűnik ezeknek a szerkezeteknek az ajtókkal gyűlik meg leggyakrabban a bajuk. Nagy csomó darabot kiharaptak már belőlük. Az ajtók belső fele van rosszabb állapotban, mintha kifelé kiharapni is könnyebb lenne. Vagy akkor már nem hozzák, hanem viszik a beteget, és akkor már nem kell annyira vigyázni semmire.

Végre sorra kerül. Mi a baj, mikor történt, menjen oda, tolja le és várjon. Vár, majd nevet, mert a betoppanó nővérkének is van humorérzéke. Meg duzzanat is van, majd leszívják, de előtte röntgen. Jöjjön be, tolja le a nadrágját, felülről. Csókolom, csak úgy lehet. Ne humorizáljunk, kérem. Feküdjön oda, tartsa így! Fáj? Akkor jó, ne mozduljon!

Folyosó, hideg pad, mert ülni könnyebb. Új betegek, felvételek, szófoszlányok, töredékek. … annál a csajnál örökre leírtad magad! Majd beszélek velük is, hogy a mi legyen az offisöl verzsön a rendőrségen… láttam anyát.Még egy kávé? Most leszívjuk, borotváljuk. Ide nézzen, nincs fél deci! Járógipszet? Jaj, csak azt ne! Kap receptet, akkor olcsóbb. Mehet is a gipszelőbe.
Új folyosó, meleg fapad. Jön a szép, öreg hölgy is, első törés. Pardon, repedés. Befut az egyik kerekes székes.

A nővérke már rég elment, de még akkor is eltartja a lábát a padlótól. A lánya szól neki, hogy elég lesz, nevetés, hogy én mekkora vén szamár vagyok. Pedig jeles nap van, az ötvenharmadik házassági évfordulójuk, jól megünnepelte, mondja, a temetőből jövet. Szép férfi volt, gyönyörű, tiszta Roger Moore, ahogy mentünk az anyakönyvvezetőhöz, végig azzal cukkoltuk egymást, hogy még meggondolhatod, még meggondolhatod, de szerencsére nem gondoltuk meg, mosolyog. Nagyon hiányzik. Ma este mondanak érte szentmisét. És nem tudok elmenni.

17.28. Vége, gipsz nincs, csak élmények, meg egy átlagosnak tűnő nap a János kórház traumatológiáján. Persze nehéz eset ez az egészségügy. Mindenki azonnal akar mindent és a legjobbat. Csak az a helyzet, hogy ez nem megy, és ezt fájó lábbal, sajgó csuklóval vagy vérző fejjel nehéz megérteni. A bejárattal szemben tabló, missziós nyilatkozat, de csak kevesen olvassák el – a szép, öreg hölgy elolvasta –, a cikk eleji idézettel kezdődik. A végén meg egy részlet áll a hippokratészi esküből: „És ahány házba csak belépek, a betegek hasznára fogok belépni. (…) Ha ezt az esküt megtartom, és nem szegem meg, akkor élvezzem életemet és mesterségemet úgy, ahogy az összes embereknél örök időkre becsületem legyen…” És az is, hogy „ez az a gondolat, amely kifejezi a kórház valamennyi munkatársának vágyát: gyógyítani és ezáltal kiérdemelni az emberek szeretetét és megbecsülését”.

Ha nem is mondják, ez a szeretet és megbecsülés ott van a törött, repedt csontokban, a ficamokban, rándulásokban, a sajgássá szelídült fájdalomban, és ott kapaszkodik a kiugrott térdkalácsok mögött is.
Azt viszont jó hangosan ki kell mondani, Budapestnek kell még egy kórház. Vagy akár több is.