Ferenc pápa ösvényén

Ez tulajdonképpen magánügy, mint ahogy az is, hogy nem vagyok katolikus. Mindkét részlet egyetlen rövid vallomás miatt fontos: kifejezetten kedvelem Ferenc pápát. Hadd pontosítsak: becsülöm, nagyra tartom a katolikus egyházfő megnyilatkozásait, azt, amit a személyiségéből látok. Összekötő, nem árokásó. Nyílt, párbeszédre képes. Lehajol a szegényekhez, elmegy a szürke, élhetetlen városrészekbe, s azokkal is foglalkozik, akik kivetettek, elesettek. Ha kell, bepiszkítja hófehér ruháját. Szeretetet, derűt, megértést, bölcsességet sugároz – ritka kincs manapság az ilyen vezető.

Szerencsére nem vagyok egyedül a – részemről finom, óvatos – rajongással. Kevés egyházi vezetőről készítenek életében graffitiket, kevés pápát övezett ilyen általános rokonszenv.

Volt nekem egy lelkészem gyerekkoromban, Gábornak hívták, így „kellett”, vagyis inkább így lehetett hívnunk – nagy ajándék volt ez nekünk, kölyköknek –, s ez az elnevezés annyira belém rögzült, annyira természetessé vált, hogy szégyenszemre nem is emlékszem a vezetéknevére. Nem túlzás, rajongtunk érte. Ilyen tiszta, nyílt, egyenes, hatalmas lelkű emberrel azóta sem igen találkoztam. Sok gyereke volt, nagy családja, de ott voltunk mi is, akiket fiainak, lányai­nak tekintett, kirándulni jártunk, tanított, nem kioktatott minket, csüggtünk minden szaván. Második apaként, mesterként, vigasztalóként tekintettünk rá valamennyien, így, visszanézve azt gondolom: ilyennek kell lennie minden tiszteletesnek. Természetes volt, megközelíthető, nyílt és barátságos.

Ferenc pápáról ő jut eszembe. S itt jön a keserű csavar: lelkészemmel közel húsz éve nem találkoztunk. Tekinthetjük ezt a kitérőt gyónásnak is.

A pápa most azzal került be a hírekbe, hogy bátran, a dogmatikus gondolkodást megkerülve nyilatkozott az evolúcióról. Egészen pontosan azt mondta: „A természetben zajló evolúció nem összeegyeztethetetlen a teremtés fogalmával, hiszen az evolúció feltétele teremtett lények létezése, amelyek fejlődhetnek”. Arra is utalt, hogy bár Istent sokan egy varázspálcával hadonászó mágusnak képzelik el, aki bármit megtehet, ez egyáltalán nem esik egybe a katolikus egyház világképével. Ferenc pápa szerint Isten „megteremtette az embert, majd hagyta, hogy fejlődjön az Ő általa lefektetett belső szabályok szerint, és így teljesítse be életét”.

Rendben, na és, sokan megvonják erre a vállukat, pedig óriási lépések ezek. Az is, hogy nem szidja, vagy – gondoljunk sötétebb időkre – átkozza, közösíti ki az egyház világképébe nehezen beleilleszthető embereket. Mondjuk a melegeket. Nem, inkább próbálja megérteni őket, azzal együtt, hogy keresztényként nehéz – vagy lehetetlen – ezt a másságot elfogadni.

A napokban ért véget a Vatikánban a katolikus egyház kéthetes, családról szóló püspöki szinódusa. Az elfogadott dokumentumban – többek között – a „melegek sok tisztelettel és gyengédséggel való befogadását” is hangsúlyozták. Nem ez a helyes keresztény út? Ez persze nem azt jelenti, hogy a papok részt vesznek a következő melegfelvonulásokon, az viszont igen, hogy nem értenek egyet a tojásdobálókkal, kirekesztőkkel, gyalázkodókkal, fekete ruhákban feszítő árnyalakokkal. S bár az említett szinóduson az elváltaknak és újraházasodottaknak az áldozás szentségében való részesítéséről megoszlott a püspökök véleménye, már az, hogy elmélkednek, érvelnek érte és ellene, azt mutatja: elindultak valamerre. Világképük nem fekete és fehér. Vannak árnyalatok.

Ez az út, ez a nyitás nem mindenkinek tetszik, nem véletlenül nevezték a pápát kérlelhetetlen ellenségei már Antikrisztusnak, utolsó pápának, szabadkőművesnek – sőt kommunistának – is. Az utóbbi az igazán cifra gondolkodás: aki a szegényeket pártolja, aki minden beszédében az elesettek, gyengék, védtelenek felé fordul, az nem lehet más, mint kommunista. „Különös, de amikor ezekről a dolgokról beszélek, valakinek úgy tűnik, hogy a pápa kommunista – mondta ezzel kapcsolatban kedden a katolikus egyházfő Bolíviában. – Nem értik meg, hogy a szegények iránti szeretet az evangélium középpontja. Tehát a föld, az otthon és a munka szent jog, ez az egyház társadalmi tanítása.” Anélkül, hogy teológiai fejtegetésekbe kezdenék – nevetséges is lenne –, csak annyit jegyeznék meg: éppen a „szegények iránti szeretet” miatt fordultak az emberek Jézus felé. S erről az ösvényről tértek le később annyian.

S ha már ösvény, sors, végzet. Közeledik mindenszentek napja. Eszünkbe juthatnak azok a magyar katonák, őseink, akik a száz évvel ezelőtt kitört Nagy Háborúban vesztették életüket az olasz fronton, Isonzónál, a Doberdón. Ferenc pápa rájuk is gondolt, szeptemberben imát mondott az osztrák–magyar katonai temetőben az ott nyugvó hősi halottakért. Ha másért nem, mi, magyarok, az első világháború kollektív bűnösei és legfőbb vesztesei már csak ezért is hálásak lehetünk. Nem akarok demagógnak tűnni, de csak leírom, megismétlem újra: Ferenc pápa összeköt minket. Magyart az olasszal, vesztest a győztessel, világit, ateistát a hívővel, szegényt a gazdaggal. Becsüljük meg, hogy egy ilyen személyiség a katolikus egyház vezetője. Olyan kőszikla, akire mind rátámaszkodhatunk.