Vélemény és vita
Fenékpuszta, pannon világ
Keszthelyen, Fenékpusztán ezen a nyáron is tart az ásatás német és magyar egyetemistákkal
Kemény munka a kutatóárkok ásása, s néha egy cikcakkos lövészárokba is belefutnak a ’44–45-ös balatoni csata idejéből. A tanúhegyek zárják a horizontot középen a Badacsonnyal, s ha lenne pénz régészeti park kialakítására, a Balaton-parti erődváros híre vetekednék Carnuntuméval, az egykori Felső-Pannonia fővárosának háromdimenziós összefüggéseket is szépen bemutató, Duna menti romjaival. A munkák befejeztével a feltárt részekre újra és újra föld kerül, s az illetékesek szívósan és könyörtelenül alkudoznak a fenéki romok jövőjéről. Gyanakodva tanulmányozzák az itteni Festetich-kiskastély megmentésének pénzügyi terveit, s ami „Rómát” illeti, csak egy digitális tanösvény létesítésére látszik lehetőség. Pedig a terjedelmes keresztény bazilika, a horreum (a központi magtár) és a palota részletei, a déli nagykapu vagy a Balaton partján felmenő fal egy-két tornyával, építészetileg hitelesen megoldva, Közép-Európában egyedülálló látványt nyújtana. (Hogy a város lakóit mennyire érdekli ez, bizonyítja, hogy a rekkenő hőségben mintegy hetvenen jöttek el az erőd régészeti bemutatására.)
Fenék Környével, Ságvárral és Alsóheténypusztával együtt a „belső erődök” körébe tartozott, amelyek a limes, a birodalmi határ védelmét és ellátását biztosították. Két erődnél, Ságvárnál és Alsóheténynél két építési fázist rögzíthetünk: egy U tornyos korai szakaszt, amit az első keresztény császár, Nagy Konstantin (306–337) uralkodás idejével kötnek össze, és egy későbbit, ahol hatalmas, kerek tornyok ugrottak ki az erődfalból I. Valentinian (364–375) idejéből. A negyvennégy fenéki kerek torony még a Balaton Múzeum makettjén is lenyűgöző látvány, és mint minden írásos forrással nem rendelkező rommezőnél, itt is megy a vita a falakon belül folytatott életről: az egyik álláspont az erőd építményeinek polgári rendeltetését hangsúlyozza, a másik a katonai szerepét emeli ki, azt, hogy utánpótlási támaszpontok voltak a limes menti századok, a cohorsok ellátására. Pannonia gazdag tartomány volt, jól szervezett nagybirtokokkal, gabonakivitellel Itáliába. (Utolsó írásos adatunk erről 383-ból származik. Itt igazi árutermelő nagybirtokkal aztán csak a 18–19. században fogunk ismét találkozni: Festetichek, Batthyányak.) Az eddig feltárt birtokközpontok, a villák gazdagsága, Baláca-puszta mozaikjai vagy a Seusónak tulajdonított villa méretei, mozaikjai és falfestményei a helybeli elit több mint provinciális szintű jólétére utalnak, s minden bizonnyal jutott elég bor a földműveseknek, a jobbágyi függésű colonusoknak is, hála a szőlőt Pannoniában nagy tömegben elterjesztő, 3. századvégi uralkodónak, Probusnak.
A keszthelyi táj érdekessége, hogy miután 435 körül a rómaiak átadják a tartomány feletti ellenőrzést Ruga nagykirály hunjainak, a népvándorlás kora számtalan sírt, rendezett temetőt hagyott ránk. A fogzománc alapján el lehet dönteni, hogy a vizsgált egyén helyi vagy „nem helyi” kategóriába tartozott. A legtöbb adat helyben maradó lakosságra utal, bár a késő római korban a Keszthely-kultúra idején és a Karoling korszakban is kimutatható állandó bevándorlás. A vándorok eredetét illetően a régészek a Cseh-medencét, a Déli-Kárpátokat és mai észak-görög területeket tartják nyilván, egyesek a Dinári Alpokat is ide számítják.
S mi van az avarokkal? – kérdezhetnénk. Nos, a rómaiak kivonulása után keletkezett Keszthely-kultúra (a helyiek) és az avarok hagyatéka szorosan kapcsolódott egymáshoz, s erre már a 19. század végi ásatások alkalmával fény derült. (Képletesen: a helyi római hagyományok tovább éltek, és sajátos színezetet kaptak az „avar gyűrűben”.) Fenékpuszta 630 körül, az avarok konstantinápolyi veresége után kitört belharcok nyomán lehanyatlott, de utolsó fellobbanásai is a kaganátus hanyatlásához kötődnek.
A régészek e tájon az „avar” temetők négy típusát különböztetik meg. Az egyik a 630-tól a 9. század elejéig keltezett gyenesdiás–algyenesi, a második a vegyes, avar és a Keszthely-kultúrához kötődő népességé, a harmadik a Pókaszepetk–Zalakomár csoport, amelyek a 6–7. században voltak használatban. Negyedik válfajuk ugyanitt, a 8. század végétől található, s rajtuk már jól érződik a Karoling, a frank-szláv hatás. Szóval, igaza lehet László Gyula professzornak, az avarok a szlávságba való teljes beolvadással kivártak, mintha csak egy újabb sztyeppei rokon nép honfoglalására vártak volna.
És mintha nekünk, magyaroknak, valamint nekik és a hunoknak köszönhetően jogos örökség lett volna e történeti táj: Szent István a nyugati forrásokban Pannonia királyaként is szerepel.
Fenék Környével, Ságvárral és Alsóheténypusztával együtt a „belső erődök” körébe tartozott, amelyek a limes, a birodalmi határ védelmét és ellátását biztosították. Két erődnél, Ságvárnál és Alsóheténynél két építési fázist rögzíthetünk: egy U tornyos korai szakaszt, amit az első keresztény császár, Nagy Konstantin (306–337) uralkodás idejével kötnek össze, és egy későbbit, ahol hatalmas, kerek tornyok ugrottak ki az erődfalból I. Valentinian (364–375) idejéből. A negyvennégy fenéki kerek torony még a Balaton Múzeum makettjén is lenyűgöző látvány, és mint minden írásos forrással nem rendelkező rommezőnél, itt is megy a vita a falakon belül folytatott életről: az egyik álláspont az erőd építményeinek polgári rendeltetését hangsúlyozza, a másik a katonai szerepét emeli ki, azt, hogy utánpótlási támaszpontok voltak a limes menti századok, a cohorsok ellátására. Pannonia gazdag tartomány volt, jól szervezett nagybirtokokkal, gabonakivitellel Itáliába. (Utolsó írásos adatunk erről 383-ból származik. Itt igazi árutermelő nagybirtokkal aztán csak a 18–19. században fogunk ismét találkozni: Festetichek, Batthyányak.) Az eddig feltárt birtokközpontok, a villák gazdagsága, Baláca-puszta mozaikjai vagy a Seusónak tulajdonított villa méretei, mozaikjai és falfestményei a helybeli elit több mint provinciális szintű jólétére utalnak, s minden bizonnyal jutott elég bor a földműveseknek, a jobbágyi függésű colonusoknak is, hála a szőlőt Pannoniában nagy tömegben elterjesztő, 3. századvégi uralkodónak, Probusnak.
A keszthelyi táj érdekessége, hogy miután 435 körül a rómaiak átadják a tartomány feletti ellenőrzést Ruga nagykirály hunjainak, a népvándorlás kora számtalan sírt, rendezett temetőt hagyott ránk. A fogzománc alapján el lehet dönteni, hogy a vizsgált egyén helyi vagy „nem helyi” kategóriába tartozott. A legtöbb adat helyben maradó lakosságra utal, bár a késő római korban a Keszthely-kultúra idején és a Karoling korszakban is kimutatható állandó bevándorlás. A vándorok eredetét illetően a régészek a Cseh-medencét, a Déli-Kárpátokat és mai észak-görög területeket tartják nyilván, egyesek a Dinári Alpokat is ide számítják.
S mi van az avarokkal? – kérdezhetnénk. Nos, a rómaiak kivonulása után keletkezett Keszthely-kultúra (a helyiek) és az avarok hagyatéka szorosan kapcsolódott egymáshoz, s erre már a 19. század végi ásatások alkalmával fény derült. (Képletesen: a helyi római hagyományok tovább éltek, és sajátos színezetet kaptak az „avar gyűrűben”.) Fenékpuszta 630 körül, az avarok konstantinápolyi veresége után kitört belharcok nyomán lehanyatlott, de utolsó fellobbanásai is a kaganátus hanyatlásához kötődnek.
A régészek e tájon az „avar” temetők négy típusát különböztetik meg. Az egyik a 630-tól a 9. század elejéig keltezett gyenesdiás–algyenesi, a második a vegyes, avar és a Keszthely-kultúrához kötődő népességé, a harmadik a Pókaszepetk–Zalakomár csoport, amelyek a 6–7. században voltak használatban. Negyedik válfajuk ugyanitt, a 8. század végétől található, s rajtuk már jól érződik a Karoling, a frank-szláv hatás. Szóval, igaza lehet László Gyula professzornak, az avarok a szlávságba való teljes beolvadással kivártak, mintha csak egy újabb sztyeppei rokon nép honfoglalására vártak volna.
És mintha nekünk, magyaroknak, valamint nekik és a hunoknak köszönhetően jogos örökség lett volna e történeti táj: Szent István a nyugati forrásokban Pannonia királyaként is szerepel.