Feltörekvő piacaink

Oroszország, Törökország, Kína, Szingapúr és India – amióta Orbán Viktor miniszterelnök tusványosi beszédében kiemelte a fenti öt országot mint a „nemzetközi elemzések sztárjait”, sokan próbálják megfejteni, hogy az említett gazdaságok-e a példaképek, egyébiránt pedig „mi közünk van” hozzájuk?!
Kezdjük az előbbivel, hogy eljussunk az utóbbiba!

Ha pusztán a gazdasági produkció alapján nézzük az országokat – szerintem ezt tette a kormányfő is -, pozitív a kép, miután a felsoroltak abban hasonlítanak, hogy mindannyian alacsony fejlettségi szintről indulva fejlődtek. Szó se róla: társadalmi, emberi jogi helyzetüket vizsgálva aligha kívánkozhatunk bármelyikbe, nyugalom, aligha fogunk „ott” tartózkodni: Magyarország tudniillik tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak, de rajtuk kívül szinte az összes nyugati, atlantista szervezetnek is.

Ugyanakkor - tetszik vagy sem – hazánk befektetői, piaci megközelítésből nagyon is ebbe a táborba tartozik. Magyarország besorolása, csakúgy mint Oroszországé, Törökországé, Kínáé, Szingapúré és Indiáé, a feltörekvő piaci kategória. Vagyis fejlődésben vagyunk, de nem vagyunk még fejlettek. Ahhoz, hogy kikerüljünk eme globális címkéből, nyugat-európai szintre kellene konvergálnunk. De legalább olyan teljesítményt felmutatni mint Szlovénia ( nem a mostani produkcióra gondolok, hanem a korábbira), avagy Csehország. Persze garancia még akkor sincs a fejlett titulusra, nagyobb eséllyel lépnénk be azonban az elitklubba egy, a jelenlegihez képest jóval nagyobb gazdasági kibocsátással. Arról nem is beszélve, hogy az euró bevezetésével nagyon sok problémánk - devizaadósságból fakadó gondok, kamatkörnyezet, nulla gazdasági-pénzügyi háttértámogatás – megoldódna.

Addig viszont Magyarország is feltörekvő piac, és nem fejlett gazdaság. Ráadásul a hegyekben álló devizaadósság, az ide-oda rángatózó árfolyam, továbbá az uniós pénzügyi transzferek nélkül alig létező beruházások csak tetézik a problémákat. Számunkra „minden összefügg mindennel”.

És az nem összeesküvés-elmélet, hogy azért van riadalom a forint piacán, mert feltörekvő piacként bennünket ér el leghamarabb a geopolitikai válsággóc szindróma (automatikus pénzkivonás), vagy az, hogy a befektetők versenyképességi rangsorban lévő helyezésünket vizslatják - akár sok-sok esztendőre visszamenően is. Feltörekvő piaci országként azt is el kell könyvelnünk, hogy például adósságunk egytizedét amerikai alap „menedzseli”, és ha nem jönnek az invesztorok vagy a spekulánsok, akkor nagyjából lőttek az itteni pénzmozgásnak is. Ugyanez áll a fentebb már említett „uniós segítségre” is: európai uniós források híján gyakorlatilag nincsenek állami beruházások, a központi fejlesztések hiányát pedig az éledező versenyszektor képtelen pótolni.

Mit kellene tenni, hogy bennünket is „sztároljanak” a befektetők? Egyfelől a magyar gazdaság idén, a korábbiakhoz képest, rózsaszín bizonyítvánnyal büszkélkedhet majd: éves alapon három százalékkal is gyarapodhatunk. Eközben számos, más fontos pénzügyi és reálgazdasági indexünk feljavult - így a  csődkockázati mutatónk, a költségvetési hiányunk vagy éppen a jegybanki alapkamatunk.
Ugyanakkor a „végső” megoldás csak a fenntartható gazdasági növekedés lehet, megspékelve alacsony költségvetési deficittel, mérséklődő államadóssággal és „magyar” euróval!

Számítások szerint a magyar gazdasági fejlettség harminc-negyven évre van lemaradva az Európai Unió átlagától, ami nem Ausztria, hanem mondjuk Olaszország. Tartós gazdasági növekedéshez azonban elengedhetetlenek a stratégiák, a kormányciklusokon átívelő gazdaságfejlesztési koncepciók.
A dolog nem bonyolult, csak őszintén magunk elé kell tárni a valóságot. A többi között azt, hogy egyelőre nem bezzegország vagyunk, hanem feltörekvő piac. És elképesztő gazdasági dinamikára lenne szükségünk, hogy kikecmeregjünk a kelet-európai létből - akkorára mint a miniszterelnök által felsorolt országokban bekövetkezett. 

Ha az összejönne, lehetne másra „mutogatni”.
Például Ausztriára!