Félistenből ember

Ennyi volt. Szédül, hányinger kerülgeti, valaki – azt sem tudja, ki – megfogja a vállát. A győztesek ölelkeznek, a vesztesek magányos bolygókként bolyonganak. S ott kóvályog ő, a Tizes: érett férfi, apa, de sírni szeretne. Már erre sem képes. Csak áll. A tévében a győzteseket mutogatják, a láthatatlan kalodába zárt elbukottak csak néha tűnnek fel. Nem ismeri József Attilát, de tudja, hogy a semmi ágán ül.

Nincs más, csak az üresség, a sta­dion tombol, de őt körbefonja, megfojtja a csönd. Ez nem lehet, nem lehet, gondolja magában, talán ezt ismételgeti, mintha ezzel megváltoztathatná az eredményt. Nem szól, meg sem mozdul, de még halványan, esztelenül reméli, hogy csak álmodik, jön az ébredés, vagy egy isteni kéz (nem feltétlen Maradonáé), amely kitörli azt a fájó egyest a nulla elől. Igen, ennek így kell lennie: vége a hosszabbításnak, és jöhetnek a tizenegyesek, most nem az elsőt, hanem az utolsót lövi. Ha bemegy, világbajnokok. Az egész világ visszafojtja a lélegzetét, de ő bátran állja a hevesen gesztikuláló, arrogáns kapus tekintetét. Nekifut, kivár, és még vár, és még egy kicsit, az ellenfél eldől, s ő egy laza mozdulattal a kapu közepébe emel. S akkor, abban a pillanatban már felfelé menetel a létrán, egyenest a mennyország felé. Így volt megírva. Valahol.

Sajtótájékoztató. Beszélni kell. Valamit mondani kell. Utólag azt sem tudja, mit nyilatkozott, valami sablont, hogy szomorúság, meg megérdemeltük volna, meg sajnálom, de mit számítanak a szavak, ha az álmokat széttörte az a gól, az a csodálatos átvétel és az a könnyed mozdulat. Amit éppen tőle vártak. Pedig amikor a második félidő elején, fáradtan, kiégve, kiégve és fáradtan, megkapta a labdát, és kilépett, az átvétel tökéletes volt, a bal láb lendült, a hosszú üresen állt, szinte tátongott: gyere, kiáltotta, és ő finoman, ahogy szokta, s az gurult, s gurult és mellé. És utána, már nem is tudja, mi volt utána, az volt az ő jelenete, mert ha ő kilép, akkor gól, ennyi, ez axióma, de most nem, ezen a meccsen nem, élete legfontosabb mérkőzésén nem, akkor a labda is elkóborol, és beleszakad sok millió lélek.

Ahogy nézte az alapvonalon kisétáló labdát, az elillanó ábrándokat figyelte. Talán már akkor tudta, hogy veszített. Abban a pillanatban a futball félistene lehullt a gyepre, és kiderült, hogy csak egy ember. Közülünk való. De így lett igazán a miénk.