Félholdasan

Alig találja meg a Balkánt, már Németországot és Skandinávia tájait keresi. S Európa politikusainak, akik szeretik a szép szavakat, gondjuk van rá, hogy ne buktassák meg földrajzból a határokon átlépőket. A Pán-Európa mozgalom megindítója, Richard Coudenhove-Kalergi gróf már 1923-ban Európa világuralmának megszűnéséről beszélt, és arról, hogy földrészünk népei történelmi léptékben egyébként is csak keveréknépek, mislingek árja, mongoloid és Földközi tengeri, közel-keleti rasszokból. S ahogy a felvilágosodás elválasztotta az államot és az egyházat, most a feladat a nemzet és az állam szétválasztása: ez nyitja meg az utat az Egyesült Európához. Az „alapító atya” Tomás Garrigue Masaryk és Edvard Benes Kis-Antantját tartotta az unió előszobájának, és kijelentette, hogy minden nagy történelmi változás szülője a képzelet, az utópia. Mint a kiábrándulóban lévő nyugati sajtóból látjuk, az utópia megvalósulóban van, s az új népvándorlás olyan gyorsan változtatja meg a régi nemzetállamok arculatát, hogy egy generáció után a betelepülők majd joggal mondhatják: „Uraim, mi vagyunk az európaiak.”

A hírek szerint az unió vezetői ki akarják szélesíteni a családegyesítés körét: a menedékjogot kapott szerencsések testvéreiket, sőt unokatestvéreiket is nyugodtan maguk után hívhatják. A szegények létalapját adó Hartz-IV. juttatásainak negyedrésze már az „idegenekhez” jut, miközben ijesztően nő a német szegények száma: Berlin az ország legszegényebb nagyvárosa. S közben Krakkóban a pápa arról beszél, hogy az iszlám nem természeténél fogva erőszakos vallás, és ha erőszakról van szó, bőséges példa akad erre keresztény részről is. Elkopott mondás olyan időkben, amikor már a német utcákon halljuk a próféta honfoglaló híveinek Allahu Akbárját. Kölnben vörös, félholdas zászló alatt ötvenezer török vonult fel Erdogánt éltetve. Azt skandálták: „Mi vagyunk Németország!” Alkotmányjogászok és zsurnaliszták vitatkoznak most azon, hogy megfelelt-e ez a tüntetés az alkotmányos formáknak vagy sem.

A magyar zsurnaliszta provinciális marad, a pápa az emberiséghez szól. Hangja túljut minden szellemi vámhatáron. De a németföldi iszlamológus, Abdel Hakim Ourghi is kénytelen visszafordulni erről a vámhatárról, amikor az iszlám fenyegető jelenlétéről beszél. Sem a DITIB, sem a Moszlimok Központi Tanácsa nem elég lojális a befogadó államhoz – mondja –, sőt, a DITIB, amelyhez a legtöbb mecset tartozik, a török állam felügyelete alatt áll, és érckonzervatív: pénteken, az ő vasárnapjukon „import imámok” hirdetik az igét. A DITIB, a Türkisch-Islamische Union kilencszázhetven imámot importált és nyolcszázkilencvenhat mecsetet ellenőriz: központjuk a szilveszteri nőgyalázó város, Köln, élén az ultraliberális főpolgármester asszonnyal.

Az Iszlám Állam Korán-magyarázatait tekintve – amelyeket a konzervatív török imámok is lényegében elfogadnak – nehéz elképzelni, mondja Ourghi, hogy a hivatalos iszlámnak nincs köze a szélsőséges irányzatokhoz, és hogy „a szélsőségesek nem muszlimok”. A németek most kezdik megérezni ezt a furcsa szellemi vegyületet, amelyben az elemek aránya a mainstream ízlésének megfele­lően változtatható. Ezt – teszem hozzá – a magyar, mint született jogásznép, rögtön megérezte. Talán ezért is lett megint egy magyar a német média állandó szereplője. Mint a bajor és sváb bábszínházak hőse, Kasperl – leszármazója a háromkirályok egyikének, Gáspárnak – megpróbálja legyőzni a gonosz rendőrt, az ördögöt és a sárkányt jelképező krokodilust is – szóval egy kissé idejétmúlt, nevetséges népi figura, akinek handabandázása jókedvre deríti a gyermeklelkű nézőt, úgy mutatják be most Orbánt. Hogy milyen nyomott ez a vásári hangulat, arról a statisztikák is tanúskodnak: a FORSA közvélemény-kutató intézet szerint még mindig erős a merkelizmus varázsa.

Az ansbach-würzburgi támadások után is a megkérdezettek hatvankilenc százaléka azt válaszolta, hogy nem a kancellár hibás menekültpolitikája vezetett a terrortámadásokhoz, és csak huszonnyolc százalékuk tartja őt és menekültpolitikáját ezért felelősnek. Majdnem negyvenhat százalék még mindig bízik abban, hogy a rendőrök megvédik őket a terrortól, és bíznak a kiutasítás gyorsításában (hetvenhat százalék) és az erősebb határőrizet mielőbbi megvalósításában (hetvenhárom százalék). Az egész színjáték mögött egy komoly dráma sejlik föl: a magyar népszavazás nem tűr meg két Európát, és a csúcsos sipkájú Kasperl belekontárkodhat a felnőttek dolgába. Pedig az Asylbewerber születetten jólelkű, nem? A merkeli propaganda ezért elkészíttette az iskolák számára azt a filmet, amelyben az „idegen” barátja és segítője befogadóknak. Szerzője a baloldali liberális sztereotípiák nagymestere, Stefan Kolditz, a sikeres NDK-s filmrendező fia, és a német múltat a megbánás minden színében megmutató Unsere Mütter, unsere Väter című filmsorozat alkotója, aki ifjan még határőrként szolgált a két Németország határán. S ellenpontként színházakban megy egy másik darab, a Terror, amelyet Ferdinand von Schirach, a Hitlerjugend vezérének unokája írt. A történet: terroristák elrabolnak egy utasszállító gépet, és egy nézőkkel tele stadion fölé irányítják. Miután az összeült válságstáb elhúzza a döntést, a gépet üldöző vadászpilóta parancs nélkül kilövi az utasszállítót, hogy a még nagyobb emberáldozatot elkerülje. Bíróság elé állítják, és a szerző egy ügyes fordulattal a nézőre bízza annak eldöntését, hogy a pilóta bűnös volt vagy sem: a bíró a végén hosszabb szünet után szavazataik alapján hozza meg ítéletét.

Ez legalább nem szentimentális történet, mint Kolditzé. S ha már gyökerekről van szó, Balduré hitelesebb: egyik őse anyai ágon Arthur Middleton, az Egyesült Államok egyik alapító atyja.