Felestől felesig

Én csupán a kakaós csigámra ácsingóztam, de ki kellett várnom, amíg szólítottak, előttem mind ugyanazt a kis üvegcsét kérték. „Barack”, „Körte”, „Cseresznye”, „Kevert”, „Vodka”, pattogtak a vezényszavak, s jöttek a „tüskék”, a „féldekások”, a kedves vásárlók kirakták az aprót, majd belecsurgatták a torkukba a kívánt nedűt. Megvan annak a kidolgozott technikája – fej hátra, gyors mozdulattal torok közepébe önteni –, hogy ne öklendezze vissza az ember. Ezt a módszert aztán mind derekasan kitanulták, én csak ámuldoztam. Aztán ott voltak az igazi hősök, a kemény legények, akik nagy nehezen eljutottak a bolt bejáratáig, és csak ott egyesültek szerelmükkel, mások meg rögtön két-három felest vettek, hogy reggel kilenc, tíz óra körül ne kelljen újra lejönniük. Az igazán szerencséseknek – főleg a hónap első felében – még ragyogóbban indult a napjuk. Ők finom kísérőt, olcsó sört is vettek – hogy jobban csússzon –, pillanatok alatt lehajtották, majd derék módon visszavitték az üveget a pulthoz, pajkos mosollyal – tanár úr kérem, én készültem. Hány százezren álltak így reggelenként munka előtt? A leghidegebb télen, a legragyogóbb napsütésben. Ki ne ismerné Magyarországon azt a fehér, négyszögletű kartondobozt, amelyekben a kis felesek sorakoznak, katonás rendben egymás mellett, mint az édes bonbonok? Így éltek ők, és élnek, léteznek ma is. Ugyanabból a dobozból mazsoláznak most is. Ez a kelet-európai hajnali műszak, a rendszerváltás ezen a téren valahogy elmaradt, az alkoholisták megőrizték lényükben a szocializmus örökségét. Ha rájuk nézünk, ugyanazokat a ruhákat, tekinteteket, ráncokat, ugyanazt a rémisztő kilátástalanságot, koravénséget látjuk. Arcukon a címke: egykor emberek voltak. Ez az a sereg, ami mindig újratermelődik, lehet itt demokrácia, anarchia vagy diktatúra, napfény vagy sötétség, ők örökre itt maradnak. Sokan kidőltek a sorból, de mások beálltak a helyükre, mert azt látják: ez a minta, ebben van rendszer. Felkelt a nap, fejet hátra, felest le. Valahogy csak kibírjuk délig.