Fekete lyuk '56 történetén

Míg az ’56-os, lyukas nemzeti lobogó örökre az októberi forradalom ereklyéje marad, az október 25-én a Kossuth téren történt tömegmészárlás története lassan eltűnik az örök titkok fekete lyukában. 58 év elmúltával sem tudjuk, hányan estek áldozatul a békés civilekre zúdított gépfegyvertűzben – a halottakat és a téren maradt testrészeket teherautókra dobálva hordták el különböző helyekre –, máig sem sikerült tisztázni, kik lőttek, kinek, kiknek a parancsára történt a 20. századi magyar történelem legvéresebb tömeggyilkossága. A túlélő tanúk és a kútfők egymásnak ellentmondó emlékeit a történészi kutatások nehezen tudják felülírni, az óvatoskodó szakma nem jutott sokkal előbbre, mint a ködös legendák szerzői.
Jobbágyi Gábornak a Magyar Szemlében megjelent tanulmánya nemcsak az ismert és közreadott források legjobb összefoglalása, egyben az ellentmondások szintézisének is nevezhetnénk. A téren agyonlőtt és halálosan megsebesített áldozatok száma a szélsőségesen alábecsült néhány tucattól az ezres nagyságrendig terjed, a hazai szakírók 800–1000 főre becsülik az elesetteket; David Irwing a brit nagykövetség egykori adatai alapján hatszázat meghaladó áldozatról ír. A tettesek kilétének megállapítása szinte lehetetlen, mivel a több irányból odavezényelt szovjet páncélosokból, a Kossuth teret szegélyező kormányzati épületekből, de még az Országházból is, minden irányból és egy időben zúdult pusztító vihar a népre, legkevesebb kétszer 15 percig tartó golyózápor formájában. A Szerov tábornok parancsnokolta szovjet haderők, magyar katonai alakulatok és az ÁVH fegyvereseinek gonoszul összehangolt közös akciója jól elfedi a történelmi és személyes felelősséget.

Alig ismerik, kevés helyen idézik annak a politikusnak az önéletírását, akit a rendszerváltozás utáni publikációkban nem egyszer a vérengzés fő felelősének tartanak. Földes Lászlóról van szó, aki azon a bizonyos napon egy személyben képviselte a bunkerbe bújt rákosista-kommunista pártot, és a katonai bizottság vezetőjeként döntési joga lett a honvédség, a belügyminisztérium, az ÁVH-s karhatalom és a partizánszövetség fegyveres erői fölött.

Az 1914 júliusában Kiskunhalason hatodikként született, egyből világháborús hadiárvává lett gyerek nagyon magasra hágott a ranglétrán. A hetvenéves korában megjelentetett életútkönyvének címe, A második vonalban (Kossuth Könyvkiadó, 1984) túlzott szerénység. Tizennégy éves korában került Újpestre, az 1930-as években baloldali munkásszervezetekben, majd az illegális kommunisták közt tevékenykedett; megjárta a politikai rendőrség pincéit és a Margit körúti fegyházat. Bőségesen beszámol az illegalitásban szerzett kapcsolatairól, hőstetteikről. 1944-ben az újpesti partizánok parancsnoka volt Földes, egy évre rá már a budapesti pártbizottság káderosztályának vezetője. Gerő Ernő bizalmasaként működött közre a pártegyesítésben és az államosításokban, egyre magasabb polcokra helyezték, a sztálinvárosi és csepeli MDP-titkári kitérőket követően, 1956-ban a párt Központi Vezetőségének (KV) főkáderese volt.

Október 23-tól az Akadémia utcai pártközpontban és a közeli Honvédelmi Minisztériumban (HM) történtek a legfontosabb döntések. A Rákosi-utód Gerő azonmód ellenforradalomnak minősítette a délutáni tüntetést, a Politikai Bizottság (PB) még aznap este a szovjet csapatok segítségét kérte. „A következő napokban, amikor a katonai bizottságban tevékenykedtem, döbbentem rá, hogy nekünk kellett volna rendet csinálni” – írja könyvében Földes. (24-én) „Hajnali fél négy tájban megérkezett az első szovjet egység Budapestre, és a HM miniszteri szobájában egyszer csak megjelent Malinyin hadseregtábornok a törzskarával. A tábornok tiszteket kért, akik a szovjet páncélosokat elvezetik a Rádióhoz. (…) 11 órakor értesültünk, hogy a Rádiót elfoglalták az ellenforradalmárok. Kihirdettük a statáriumot. Nagy Imre bejelentette, hogy este hat óráig meghosszabbították a türelmi időt a fegyverletételre. Apró Antal felhívta Nagy Imrét, és megkérdezte, mit jelent ez a meghosszabbítás, Ő azzal magyarázta a dolgot, hogy a harcolók jóakaratú emberek, ő már tárgyalt is velük. Ám a meghosszabbításnak óriási demoralizáló hatása volt. Tudtuk, hogy este hat után, sötétben nem tudjuk elfogni ezeket az embereket” – így Földes. Majd ekképp folytatja: „Elszalasztottuk a lélektani pillanatot, amikor az ellenforradalmat meg lehetett volna állítani, és megsemmisíthettük volna az ellenséget. Ez később már sokkal nehezebbé vált. A kerületi pártházakba a fegyvereknek csak a töredéke jutott el, amikor pedig már folyamatosan szállítottuk a fegyvereket, nem volt, aki átvegye.”

A pártközpontban 24-én este összegyűlő KV nem értesítette az ülésről a HM-ben levő katonai bizottságot, amitől „ugyancsak dühbe gurultunk” – olvashatjuk az önéletrajzban. „Hívás nélkül is átmentünk (…) borzasztó volt a légkör, a jelenlevőkön vereséghangulat lett úrrá. Én is szót kértem. Az ellenforradalmat fegyverrel kell leverni. Jelen pillanatban minden fontos létesítmény a kezünkben van, beleértve a fegyverraktárakat. Ezután arról beszéltem, hogy kik ellen harcolunk, kikkel állunk szemben, elmondtam, hogy a HM pincéjében 600 fogoly van (!), néhány kivétellel mindannyiuk 25 éven aluli. Hát csak nem adjuk meg magunkat gyerekeknek!”

Ekkor és itt dőlhetett el a másnapi Kossuth téri vérfürdő megrendezése. Földes és társai állandó kapcsolatban voltak a szovjet parancsnoksággal és alakulatokkal, a kormányzati negyed épületeiben jelentős karhatalmi erő állt készen bármire. Mindennél árulkodóbb, hogy Földes – máshol bőbeszédű – memoárja egy szóval sem említi október 25-ét és a sortüzet. „28-ára összehívták a KV-t. Erre már meghívtak minket is” – folytatja az emlékezést. Az első felszólaló Lukács György volt. Rendkívül drámai hangon beszélt azokról, akiknek magyar vértől véres a kezük, és ránk mutogatott.”

Az idei évfordulón új emlékművet állítottak a Kossuth téren az ismeretlen számú áldozatoknak. A fent idézett, homályosra szűkített életrajzi részlet maga a fekete lyuk 1956 októberének legszörnyűbb napjáról. Kérdés: mi történt a hatszáz elfogott fiatallal?