Vélemény és vita
Fehér rabszolgák
Eleget szenvedett a tudomány politikai célok jármában – ne engedjük, hogy ismét bilincsbe verjék!
Jöttek a fehérek, és mindent tönkretettek. Az erőszakos, vasba öltözött barbár férfiak mérhetetlen kapzsisággal martak bele mindabba, amit évezredes, finom civilizációk harmonikussá csiszolt társadalma megteremtett, vagy amit szorgos földművesek és pásztorok keze megtermelt a bukolikus idillben. Az ő öröktől fogva létező összeesküvésük az, ami nyomorra ítél azóta is mindenkit, aki nem fehér bőrrel született a világra, a walesi szekeres cigányoktól az ausztráliai aboriginalókig. Mindennek pedig nem más az oka, mint a rasszizmus, amely egyes-egyedül az európai ember sajátja.
Nincs különösebb jelentősége, de az erről szóló előadásokat egy amerikai–magyar professzor tartotta magyar hallgatóknak. Előadásokat, mert mindegyik prezentáció ugyanerről szólt: a fehérek történelmi bűnösségéről. Pontosabban: a fehér heteroszexuá-lis keresztény férfiak öröklött bűnösségéről. A kivetítőn közben egy óriási hajó látszott, mellette árnyékként egy apró dereglye. Előbbi egy kínai óriásflotta gigantikus hajója volt, utóbbi Kolumbusz Santa Mariája; az összehasonlítás a 15. századi Kína technológiai felsőbbrendűségét volt hivatva illusztrálni Európához képest. Aprólékosan megismertük a kínai hajóhad minden jellemzőjét, amely alapján meggyőződhettünk róla, hogy egyetlen hajó is elpusztíthatta volna Nyugat-Európa összes szánalmas vízi alkalmatosságát. Később egy Afrikáról szóló dokumentumfilmet néztünk meg, amelyben arról esett szó, hogy a középkori Mali uralkodója nemcsak Afrika, de a világ leggazdagabb embere is volt az idő tájt, arannyal borított trónusa előtt hajbókoltak az európai követek is.
Kontrasztként mosdatlan és agresszív csürhe képében előkerültek az európaiak, a gyarmatosítók, a rabszolgatartók, a rasszisták. Dekonstruáljuk a fehér felsőbbrendűség mítoszát! Nem baj, hogy Edward Said amerikai–palesztin tudós sértett arab büszkeségére – azaz egy másik, idegen nacionalizmusra – alapozva bontjuk le a magunk nacionalizmusát! Nem baj, ha Malcolm X fekete felsőbbrendűséget hirdető tanai segítenek rasszizmusunk megfékezésében! Mit számít, hogy nincs olyan per, ahol a sértett bíráskodna? A global studies helyet ad az efféle kifacsart logikának, a Nyugat lelkiismeret-furdalására alapozott vitriolinjekcióknak.
Az amerikai–magyar professzor felszabadultan tárta elénk a nyugati világ önmarcangolását, hatásszünetet tartva kivárta, hogy magunk is rádöbbenjünk elnyomó szerepünkre – semmi más, pusztán bőrszínünk alapján. Azt gondolta, valami nagyon újat mond – mintha nem abból a Kádár-rendszerből emigrált volna ő is, ahol a népek börtöneként aposztrofálták történelemkönyveink az Osztrák–Magyar Monarchiát, ahol állítólag korbáccsal magyarosították a nemzetiségeket. Majd amikor úgy vélte, kellőképpen magunkba néztünk, egérutat kínált, egyfajta megbocsátást azért a bűnért, hogy fehér bőrrel születtünk: egy lehetőséget arra, hogy mi is az elnyomottak közé soroljuk magunkat. Hiszen mi is félperiféria vagyunk, félbarbárok a Nyugat szemében! Itt a lehetőség, dobjuk le a felelősséget mi is magunkról sorsunkért, és csatlakozzunk a gonosz nyugati embert hibáztató világkórushoz!
Azonban a narratíva egységesítése nem sikerült túl fényesen. David Olusoga brit–nigériai történész legújabb kötete, a Fekete és brit: egy elfelejtett történelem című könyv például – fekete büszkeségtől telítve – éppen arról szól, hogy mennyit köszönhet Nagy-Britannia az afrikaiaknak, akik már a római kortól kezdve a szigetország sorsának alakítói voltak, még Nelson admirális hajóján is ott voltak egyenrangú félként. Ha viszont így van, akkor bennem is talán joggal merül fel a kérdés: milyen bőrszín alapján való elnyomásról is beszélünk? Vagy a fekete britek önérzetesen visszautasították a részvételt a brit gyarmatosításban?
De gondolkodóba ejtett Mali példája is, amelynek uralkodója fehér rabszolgákkal legyeztette magát; vajon tényleg csak európai konstrukció lehet a rasszizmus, amelyről a professzor beszélt? És a sokat emlegetett kínai óriásflotta híres világ körüli útján vajon minden tál rizsért fizetett útja során, vagy mégis előfordulhatott, hogy agresszív nagyhatalomként viselkedett, miként tette és teszi azt Kelet-Ázsiában a mai napig?
A politika nyelve valóban ez: a felelősség másé, a dicsőség a miénk. Ez eddig rendben is van, de akkor ne nevezzük tudománynak, mert a „fehér felsőbbrendűség leleplezése” politikai program, mégpedig éppolyan rasszista és nacionalista, mint éppenséggel a fehér szupremácia hirdetése. Ha viszont azt a saját pozíciónkat akarjuk jobban megismerni, miként Pierre Bourdieu francia szociológus javasolta, amelyből a nézőpontunk táplálkozik, akkor azt a fekete rasszista vagy kínai nacionalista nézőpont legitimálása nélkül is meg tudjuk tenni. Az önkritika nem azonos az önváddal, pláne nem mások vádaskodásainak átvételével. A múlttal való szembenézés eszköze pedig nem feltétlenül az újracsomagolt marxizmus. Eleget szenvedett a tudomány politikai célok jármában – ne engedjük, hogy ismét bilincsbe verjék!
Nincs különösebb jelentősége, de az erről szóló előadásokat egy amerikai–magyar professzor tartotta magyar hallgatóknak. Előadásokat, mert mindegyik prezentáció ugyanerről szólt: a fehérek történelmi bűnösségéről. Pontosabban: a fehér heteroszexuá-lis keresztény férfiak öröklött bűnösségéről. A kivetítőn közben egy óriási hajó látszott, mellette árnyékként egy apró dereglye. Előbbi egy kínai óriásflotta gigantikus hajója volt, utóbbi Kolumbusz Santa Mariája; az összehasonlítás a 15. századi Kína technológiai felsőbbrendűségét volt hivatva illusztrálni Európához képest. Aprólékosan megismertük a kínai hajóhad minden jellemzőjét, amely alapján meggyőződhettünk róla, hogy egyetlen hajó is elpusztíthatta volna Nyugat-Európa összes szánalmas vízi alkalmatosságát. Később egy Afrikáról szóló dokumentumfilmet néztünk meg, amelyben arról esett szó, hogy a középkori Mali uralkodója nemcsak Afrika, de a világ leggazdagabb embere is volt az idő tájt, arannyal borított trónusa előtt hajbókoltak az európai követek is.
Kontrasztként mosdatlan és agresszív csürhe képében előkerültek az európaiak, a gyarmatosítók, a rabszolgatartók, a rasszisták. Dekonstruáljuk a fehér felsőbbrendűség mítoszát! Nem baj, hogy Edward Said amerikai–palesztin tudós sértett arab büszkeségére – azaz egy másik, idegen nacionalizmusra – alapozva bontjuk le a magunk nacionalizmusát! Nem baj, ha Malcolm X fekete felsőbbrendűséget hirdető tanai segítenek rasszizmusunk megfékezésében! Mit számít, hogy nincs olyan per, ahol a sértett bíráskodna? A global studies helyet ad az efféle kifacsart logikának, a Nyugat lelkiismeret-furdalására alapozott vitriolinjekcióknak.
Az amerikai–magyar professzor felszabadultan tárta elénk a nyugati világ önmarcangolását, hatásszünetet tartva kivárta, hogy magunk is rádöbbenjünk elnyomó szerepünkre – semmi más, pusztán bőrszínünk alapján. Azt gondolta, valami nagyon újat mond – mintha nem abból a Kádár-rendszerből emigrált volna ő is, ahol a népek börtöneként aposztrofálták történelemkönyveink az Osztrák–Magyar Monarchiát, ahol állítólag korbáccsal magyarosították a nemzetiségeket. Majd amikor úgy vélte, kellőképpen magunkba néztünk, egérutat kínált, egyfajta megbocsátást azért a bűnért, hogy fehér bőrrel születtünk: egy lehetőséget arra, hogy mi is az elnyomottak közé soroljuk magunkat. Hiszen mi is félperiféria vagyunk, félbarbárok a Nyugat szemében! Itt a lehetőség, dobjuk le a felelősséget mi is magunkról sorsunkért, és csatlakozzunk a gonosz nyugati embert hibáztató világkórushoz!
Azonban a narratíva egységesítése nem sikerült túl fényesen. David Olusoga brit–nigériai történész legújabb kötete, a Fekete és brit: egy elfelejtett történelem című könyv például – fekete büszkeségtől telítve – éppen arról szól, hogy mennyit köszönhet Nagy-Britannia az afrikaiaknak, akik már a római kortól kezdve a szigetország sorsának alakítói voltak, még Nelson admirális hajóján is ott voltak egyenrangú félként. Ha viszont így van, akkor bennem is talán joggal merül fel a kérdés: milyen bőrszín alapján való elnyomásról is beszélünk? Vagy a fekete britek önérzetesen visszautasították a részvételt a brit gyarmatosításban?
De gondolkodóba ejtett Mali példája is, amelynek uralkodója fehér rabszolgákkal legyeztette magát; vajon tényleg csak európai konstrukció lehet a rasszizmus, amelyről a professzor beszélt? És a sokat emlegetett kínai óriásflotta híres világ körüli útján vajon minden tál rizsért fizetett útja során, vagy mégis előfordulhatott, hogy agresszív nagyhatalomként viselkedett, miként tette és teszi azt Kelet-Ázsiában a mai napig?
A politika nyelve valóban ez: a felelősség másé, a dicsőség a miénk. Ez eddig rendben is van, de akkor ne nevezzük tudománynak, mert a „fehér felsőbbrendűség leleplezése” politikai program, mégpedig éppolyan rasszista és nacionalista, mint éppenséggel a fehér szupremácia hirdetése. Ha viszont azt a saját pozíciónkat akarjuk jobban megismerni, miként Pierre Bourdieu francia szociológus javasolta, amelyből a nézőpontunk táplálkozik, akkor azt a fekete rasszista vagy kínai nacionalista nézőpont legitimálása nélkül is meg tudjuk tenni. Az önkritika nem azonos az önváddal, pláne nem mások vádaskodásainak átvételével. A múlttal való szembenézés eszköze pedig nem feltétlenül az újracsomagolt marxizmus. Eleget szenvedett a tudomány politikai célok jármában – ne engedjük, hogy ismét bilincsbe verjék!