Fehér Ház

„Reggelente az időm nagy részét az ESPN nézésével töltöm. Sokat kell foglalkoznom a politikával, ezért nem akarom, hogy a politikáról szóló fecsegés az egész napomat elárassza” – az idézet a szabad világ vezérétől származik, Barack Obama a méltán szórakoztató sportcsatorna képei alatt készül munkanapjára. Sőt, az Amerikai Egyesült Államok elnöke ezzel is fekszik, mélán szomorkodva azon, hogy a Chicago Bears amerikaifutball-csapat nem teljesít a szurkolói elvárásoknak megfelelően, s ezért a Fehér Ház ura kénytelen „vaskos tájékoztató könyvek” átnézésével elütni az időt. Ami valljuk meg, roppant macerás lehet, mert amíg egy sportközvetítésen az ember legfeljebb elalszik, egy bel- és külpolitikával foglalkozó „vaskos tájékoztató könyvvel” csínján kell bánni. Elég, ha egy percig nem figyelünk oda, és máris az ember orrára esik.
Márpedig egy törött orr kampányszempontból többet számít, mint egy egészségügyi reform vagy egy fránya Szíria és Ukrajna, s egyébként is mindig el kell magyarázni, hogy hol is találhatók ezek az országok.
Ön, tisztelt Olvasó most teljes joggal kapja fel a fejét, hogy ez mégsem működhet így, hiszen a földkerekség első nemzetéről, a hamburger feltalálójáról és a baseballütő sportágakon átívelő kreatív felhasználójáról beszélünk. A celeb szót is nekik köszönhetjük, a kicsi, gyanús, sárga népek szőnyegbombázáshoz hasonlóan.

Abszurd és blőd mindez? Azonban sajnos ez a valóság.

Barack Obama a minap állt nemzete elé, és sajátos évértékelője zömét a nemzetbiztonsági szempontból Hollywoodot rengető észak-koreai hackertámadásra szánta, aztán szót ejtett a kaliforniai exkubai szavazóbázisról, oszt’ annyi.

Barack Obama nem beszélt arról, hogy az Egyesült Államok szociális rendszere minden szép és nagyszerű választási ígéret ellenére leginkább egy sokadik világbeli bordélyra emlékeztet. Nem szólt arról sem, hogy Martin Luther King eszméje mára egy gettósorozat kötelező beszólásává alacsonyodott, amelyben aláznak és gúnyolnak fehéret és feketét. Illetve elnézést: gyakorta lőnek. Az Amerikai Egyesült Államok első színes bőrű elnöke egy büdös szót nem ejtett arról, hogy amerikai rendőr fegyvert emel, célra tart, és következmények nélkül az egész tárat egy gyerekre üríti. Aki fekete.

Barack Obama még véletlenül sem szólt ígéreteiről. A belpolitikát hagyjuk, azt nyilván rá lehet fogni ilyen-olyan demokrata-konzervatív ellentétre, költségvetési elszámolásra, vagy legrosszabb esetben Kim Dzsong Unra és Hillary Clinton elnöki ambícióira. Azonban Barack Obama kínosan került minden témát, amivel anno körbeutazta a fél világot.

Ott van például Irak. Ifjabb Bush olajlobbistáit éppen Obama idézte erkölcsi ítélőszék elé. Mit sikerült megváltoztatnia? Hát semmit. De ezt legalább fokozta. Páriává tette Szíriát, az országot, amely a térség nyugati értelemben „legcivilizáltabb” állama volt. Ez nem csak propagandáról szólt, Obama – amúgy korábban CIA-módszereket elátkozó szóvirágai ellenére – létrehozta a világ legveszélyesebb terrorszervezetét. Oszama bin Laden egy visszafogott ministráns fiú volt az Iszlám Állam nevű rémálom vezéréhez képest. Egyébként tudják, hogy hol töltötte ifjúi éveit Abu Bakr al-Baghdadit? Ki nem találják…
Guantánamóban. Ki bocsátotta szabadlábra? Barack Obama. Ki nyújtott hihetetlen pénzügyi támogatást az Iszlám Államnak? Akivel szemben most lehet bevetni Puerto Ricó-i ágyútölteléket, mert egy útlevél elég a halálra? Kik azok, akik gimnáziumban toboroznak latin kölyköket, oktatás helyett hamis ideológiát sulykolva, de ígérve egy nagyszerű hitelt, amiért majd nézheti bőszen a senoritasorozatot? Egyébként majd sztár is lehet. Hát persze. Isaura, ojjé!

Barack Obama nem változtatta meg Amerikát. Nem tette szerethetőbbé sem. Ukrajnát vérbe borította.
Vlagyimir Putyin a közhiedelemmel ellentétben nem vonult be a Krímbe. Vagy legfeljebb annyira, amennyire a G. I. Joe bujálkodott Koszovóban. Szervkereskedés, egy kivájt vese egy berlini brókerállásért, egy félrenézett bűn, egy porig égő ház a Pennsylvania Hotel elnöki lakosztályáért cserébe?

Barack Obama mosolygós pesti helytartója jó ember lehet. Szerethető, akire bármikor mosolyog az ember, keres neki csácsi Mikulás-csomagot, elgondolkozik azon, hogy milyen lenne a legszebb simipuszi. Főleg gyurcsányi csókkal áldva.

Aztán felébred.

Mert Magyarország még mindig magyar.

Ezt kínosan sokan gondoljuk így, szeretünk magyarok lenni, bocs.