Vélemény és vita
Farkas vagy felebarát
Az irgalmasság olyan emberi tulajdonság, amely nem eleve része az emberi természetnek, azt tanulni kell…
Azt mondta az Úristen Jónásnak: kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elém. Jónás el is indult, de nem az Asszír Birodalom fővárosa felé, hanem épp az ellenkező irányba. A zsidó próféta pogány hajóra szállt, hogy elmeneküljön a kapott feladat, egyben az Úr színe elől. Nem akart prédikálni, Isten ítéletét és bűnbánatra felszólítását hirdetni a pogány város bűnös lakóinak. Nem tűrte azonban a prófétája engedetlenségét az Úr, nagy szelet, hatalmas hullámokat küldött a hajóra, s a rémült hajósok a háborgó tengerbe dobták Jónást, akit egészben lenyelt egy nagy cethal…
A történet itt nem ér véget, Isten meghallgatta Jónás könyörgését és fogadkozását, s három nap után szólt a nagy halnak, hogy vesse ki őt a szárazföldre. A hal(ál) gyomrából kiszabadult próféta most már elment Ninivébe, ott hirdette Isten ítéletét, bűnbánatra, megtérésre való felszólítását, abban a hitben, hogy az Úristen negyven nap múlva éppúgy elpusztítja a hazug, erőszakos, rabló, törtető, parázna várost, mint korábban – Ábrahám korában – Szodomát és Gomorrát. Csakhogy mégsem pusztul el Ninive, mert Isten – látva, hogy a niniveiek megtértek gonosz útjaikról, megbánták bűneiket – megbánja szigorú ítéletét, és nem hajtja végre rajtuk. Egyedül Jónás nem örül, mert tudja, hogy Isten „nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó”. Ezért megleckézteti az Úr könyörtelen prófétáját, megmutatva neki, hogy az irgalmasság fontosabb, mint az ítélkezés.
Babits Mihály evangéliumi ihletettségű híres átköltésében Isten így tanítja-okítja Jónást: „Bizd azt reám, majd szétválasztom én. / A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.”
Mindannyiunknak megvan a maga Ninivéje, cethala és leckéje. A fő kérdés évezredek óta ugyanaz: tudunk-e olyan türelmesek és irgalmasak lenni embertársainkkal, amilyen türelmes és irgalmas velünk a teremtő, megváltó és megszentelő Isten. Nem véletlenül az irgalmasság jegyében hirdette meg Ferenc pápa a római katolikus egyház harmincadik, ezúttal rendkívüli szentévét. És egyáltalán nem könnyű feladatot jelölt meg a Krisztusban hívőknek, amikor azt szorgalmazta, hogy az emberek ítélkezés helyett a másik iránti irgalmasságot helyezzék a legelső helyre. Hiszen az irgalmasság olyan emberi tulajdonság, amely eleve nem része az emberi természetnek, azt tanulni, elsajátítani és szüntelenül gyakorolni, fejleszteni kell, s ehhez legfőképpen le kell győznünk önmagunk önző, irigy, féltékenykedő és gyűlölködő, mások vágyait utánzó hajlamait. Pedig könnyű volna irgalmasnak lenni, ha megértenénk és megtartanánk a jézusi aranyszabályt: „Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” Például, ha azt szeretnénk, hogy mások tiszteljenek bennünket, ne törjenek életünkre és javainkra, ne hazudjanak nekünk és rólunk, ne kívánják házunkat, hazánkat, földünket, feleségünket (férjünket), és semmit, ami a miénk, akkor mi is tiszteljük felebarátunkat, ne törjünk életére és javaira, ne hazudjunk neki és róla, ne kívánjuk, házát, hazáját, földjét, feleségét (férjét), és semmit, ami az övé. Olyan nehéz ez?
Végső soron csak két választásunk van: az ember embernek vagy farkasa, vagy felebarátja. Jézus az irgalmas szamaritánus példázatán keresztül bemutatta híveinek, követőinek az utat, amelyen járniuk kell. Rövid földi vándorutunk során mindannyiunk eshet rablók kezébe, és mindannyiunk lehet közömbös, szívtelen, cserbenhagyó utazó vagy irgalmas szamaritánus. De ne feledjük, a szerepek bármikor cserélődhetnek.
A történet itt nem ér véget, Isten meghallgatta Jónás könyörgését és fogadkozását, s három nap után szólt a nagy halnak, hogy vesse ki őt a szárazföldre. A hal(ál) gyomrából kiszabadult próféta most már elment Ninivébe, ott hirdette Isten ítéletét, bűnbánatra, megtérésre való felszólítását, abban a hitben, hogy az Úristen negyven nap múlva éppúgy elpusztítja a hazug, erőszakos, rabló, törtető, parázna várost, mint korábban – Ábrahám korában – Szodomát és Gomorrát. Csakhogy mégsem pusztul el Ninive, mert Isten – látva, hogy a niniveiek megtértek gonosz útjaikról, megbánták bűneiket – megbánja szigorú ítéletét, és nem hajtja végre rajtuk. Egyedül Jónás nem örül, mert tudja, hogy Isten „nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó”. Ezért megleckézteti az Úr könyörtelen prófétáját, megmutatva neki, hogy az irgalmasság fontosabb, mint az ítélkezés.
Babits Mihály evangéliumi ihletettségű híres átköltésében Isten így tanítja-okítja Jónást: „Bizd azt reám, majd szétválasztom én. / A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.”
Mindannyiunknak megvan a maga Ninivéje, cethala és leckéje. A fő kérdés évezredek óta ugyanaz: tudunk-e olyan türelmesek és irgalmasak lenni embertársainkkal, amilyen türelmes és irgalmas velünk a teremtő, megváltó és megszentelő Isten. Nem véletlenül az irgalmasság jegyében hirdette meg Ferenc pápa a római katolikus egyház harmincadik, ezúttal rendkívüli szentévét. És egyáltalán nem könnyű feladatot jelölt meg a Krisztusban hívőknek, amikor azt szorgalmazta, hogy az emberek ítélkezés helyett a másik iránti irgalmasságot helyezzék a legelső helyre. Hiszen az irgalmasság olyan emberi tulajdonság, amely eleve nem része az emberi természetnek, azt tanulni, elsajátítani és szüntelenül gyakorolni, fejleszteni kell, s ehhez legfőképpen le kell győznünk önmagunk önző, irigy, féltékenykedő és gyűlölködő, mások vágyait utánzó hajlamait. Pedig könnyű volna irgalmasnak lenni, ha megértenénk és megtartanánk a jézusi aranyszabályt: „Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” Például, ha azt szeretnénk, hogy mások tiszteljenek bennünket, ne törjenek életünkre és javainkra, ne hazudjanak nekünk és rólunk, ne kívánják házunkat, hazánkat, földünket, feleségünket (férjünket), és semmit, ami a miénk, akkor mi is tiszteljük felebarátunkat, ne törjünk életére és javaira, ne hazudjunk neki és róla, ne kívánjuk, házát, hazáját, földjét, feleségét (férjét), és semmit, ami az övé. Olyan nehéz ez?
Végső soron csak két választásunk van: az ember embernek vagy farkasa, vagy felebarátja. Jézus az irgalmas szamaritánus példázatán keresztül bemutatta híveinek, követőinek az utat, amelyen járniuk kell. Rövid földi vándorutunk során mindannyiunk eshet rablók kezébe, és mindannyiunk lehet közömbös, szívtelen, cserbenhagyó utazó vagy irgalmas szamaritánus. De ne feledjük, a szerepek bármikor cserélődhetnek.