A kifejezést akkor használjuk, amikor egy hozzá nem (eléggé) értő ember egy alapjaiban rossz eszközt vagy rendszert próbál meg időlegesen helyrepofozni. Hogy értsék, az ilyen alkalmi „szerelésekből” lesznek a szigszalaggal egymáshoz erősített, így meghosszabbított létrák, az erős spárgával kipótolt redőnygurtnik, de heftölés az is, amikor hullámosodni kezd a parketta, ezért az újabban felkunkorodó csücsköket elegánsan egy százas szöggel a padlóhoz rögzítjük.
A lényeg – túl azon, hogy ezek a megoldások általában életveszélyesek –, hogy az alapproblémát nem szüntetik meg, tehát a rendszer egésze ugyanúgy romlik tovább, s aztán egyszer csak bemondja az unalmast, aminek rosszabb esetben tragédia a vége, jobb esetben „csak” egy pórul járt felhasználó.
A magyar egészségügyben az elmúlt húsz-harminc évben – kevés kivételtől eltekintve – ugyanilyen „heftölés” zajlott, mostanra pedig oda jutottunk, hogy orvosként, szakdolgozóként és betegként is minimum elégedetlenül létezünk benne. (Négy)évente mindig jött valaki, aki változást ígért, de többnyire csak a legvérzőbb sebekre nyújtott alkalmi gyógyírt, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy az egészségügy egésze attól még beteg marad.
Ahhoz, hogy tisztán lássuk az aktuális helyzetet, vegyük alapul Mari nénit, aki a náthánál és a gyomorrontásnál egy fokkal komolyabb problémával elsétál a háziorvosához. Mivel a szövevényesebb betegségek kezelésére vagy feltérképezésére az alapellátásban momentán nincsen eszköz és lehetőség, Mari nénit tovább küldik a szakellátásba egy beutalóval, ahol jobb esetben néhány héten belül kap egy időpontot. Innen további, akár két-három hónapos határidővel további vizsgálatokra küldik, majd visszamegy a szakorvoshoz, aki rosszabb esetben, akutan enyhítve a problémát, újabb rendelésekre küldi el, és így tovább – de Mari néni továbbra is beteg. És így szép lassan eljutunk oda, hogy a magyarok többsége vagy nem megy el orvoshoz, és reménykedik abban, hogy a betegség elmúlik magától, vagy elmegy, de a folyamat felénél inkább feladja.
Ez a szakorvos hibája? A beteg hibája? Netán az ápolóé, a kórházigazgatóé vagy az államé? A kérdés rendkívül összetett, de valamit azért egyértelműen ki lehet jelenteni: a magyar egészségügyi rendszer alapjaiban rossz, ezért hiába enyhítünk egy-egy problémán időlegesen, az eredendő feszültség attól még ugyanúgy megmarad.
Néhány nappal ezelőtt Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke „történelmi áttörésnek” nevezte, hogy a döntéshozók végre fontos célokat fogalmaztak meg az alapellátástól a szakellátásig. Ennek lényege, hogy elsőként az origót, vagyis a háziorvosi rendszert erősítik meg. És ez jó. Mégpedig azért jó, mert az kerül a legtöbbe, ha valakit kórházban ápolnak. Szintén tény, hogy ha több háziorvos praktizálna megfelelő eszköztárral, akkor jóval kevesebb beteg kerülne tovább a szak- vagy a fekvőbeteg-ellátásba, ami már önmagában nagy előrelépés lenne.
Ugyancsak égető probléma az orvosok bére. Nem túlzás azt állítani, hogy (nem csak) a nyugati fizetésekhez képest, az egészségügyben dolgozók szégyentelenül alulfizetettek, amin nem enyhít az egyszeri, néhány tízezer forintos emelés. Az erre adott aktuális válasz az életpályamodell bevezetése lehet, ami a rezidensképzéstől elkezdve érdemi változást ígér, elsősorban anyagi szempontból.
Ennek tetejébe adott még a rengeteg, gatyáig eladósodott kórház, amelyeknek, hacsak nem rendezik egy lépésben, teljes egészében a likviditási gondjait – hiába az egyszeri anyagi juttatások –, ugyanúgy belefulladnak a mindennapi finanszírozásba. Érdemes látni, hogy – akárcsak az előzőekben említett esetekben itt sem elegendő a pénz, rendszerszintű változás kell, aminek az állami és a magán ellátás markáns elválasztása az egyik első, fontos lépése lehet.
Kár lenne tagadni, hogy az elmúlt évtizedek „heftölésének” végeredményeként a magyar egészségügy ezer sebből vérzik, a kiragadott problémák pedig folyamatosan újabb, millió irányba szerteágazó hibát generálnak, így egy-egy kritikus területre koncentrálni és csak arra tapaszt tenni – már nem lehet megoldás. Alapvető változás kell, ami egyik napról a másikra nem hozhat ugyan ugrásszerű javulást, inkább hosszú távon – ha megvalósul. Tehát betegként, orvosként, ápolóként, de egyszerű Mari néniként is érdemes fentről, egészében szemlélni az alapjaiban megújulást hozó terveket. A cselekvésnek pedig a „huszonötödik órában” éppen elérkezett az ideje.