Ezer korbács

Ma Dzsiddában, közvetlenül a nagyima után kerek ötven korbácsütést fog kapni Raif Badawi. Ez lesz a második „adag” abból az ezerből, amire a harmincéves szaúdi bloggert ítélték. A bűne az, hogy liberális vitaoldalt indított az interneten, ez helyi értelmezés szerint megsérti az iszlámot, az illető pedig kiberbűnöző. Ezért fogják a mai után még tizennyolcszor kiszállítani a rendőrök péntekenként az egyik helyi mecset elé, ahol háttal fordítják a tömegnek, és előkerül a korbács. A szaúdi hatóságok ugyanis humánusak, mégsem járja, hogy azonnal kapja az ezer csapást, meg aztán a népet is nevelni kell.

A franciaországi tragédia után ez a hír kit nem ingerel egy kiadós kulturális és vallási konfliktusra? Égjen a mecset, hajítsuk le a müezzint a toronyból, vagy legalább hirdessünk falafelbojkottot!

Magyarországon ma mindez talán kicsit komikusnak vagy legalábbis életidegennek hat. A keresztény és muzulmán együttélés nehézségeit ugyan vagy másfél évszázadig tapasztaltuk, de hát ez a távoli, néha már-már gülbabaira szépült múlt. Nyugat-Európa számos országában azonban ez a mindennapok valósága.
Franciaországról már számtalanul írtunk, vegyünk egy közelebbi, magyar munkavállaló által is tapasztalt példát: Németországot. Számokkal nem untatnám a kedves olvasót, azonban alighanem mindenki fel tudja idézni, hogy milyen nevekből állt össze a tavalyi labdarúgó-világbajnokság győztes csapata. Mesut Özil természetesen a jó példa a beilleszkedésre, a név és identitás megtartására, a keleti kreativitás és a germán precizitás diadalára. Csakhogy ami működik a futball eurómilliókat hozó élvonalában, az nem feltétlenül megy Berlin külvárosaiban.

Németország a múlt század második felében lelkesen fogadta be a gastarbeitereket, s a kelet-európaiakkal, elsősorban a Jugoszláviából érkezőkkel nem volt gond. A pravoszláv szokások azért olyan nagyon nem különböznek a keresztény-zsidó gyökerektől, meg aztán Gojkóék nem is akartak minden sarkon emelni egy hagymakupolást. Akik maradtak, lényegében asszimilálódtak, gyakran németebbek lettek a németeknél. A Törökországból érkezettekkel más volt a helyzet. Elsősorban többségük még megközelítőleg sem beszélte a nyelvet, kultúráját, hagyományait pedig még nagyjából sem volt hajlandó „kompatibilissé” tenni a helyivel. Nem illeszkedtek be, a szó legszorosabb értelmében nem költöztek be a németek közé, saját lakókerületeket alakítottak ki, vettek birtokba. A következő generációk ugyan megtanultak németül, de nem váltak németté.

Helyén értsük, ez nem baj. Sőt, természetes és jó dolog, hogy valaki megtartja és ápolja gyökereit, vallását, identitását. Ezt a többség is így gondolja – egy bizonyos szintig.

Némileg profán példázattal: amíg a városodban egy mecset van, az kuriózum, ha kettő, akkor kulturális sokszínűség, tucat fölött azonban már véget ér a rózsaszín tévésorozatokban sulykolt politikai nyitottság.
Angela Merkel tegnap a Bundestag ülésén elmondta, hogy Németországnak a keresztény-zsidó gyökerek mellett az iszlám is része. Azonban a kancellár kénytelen volt elismerni, hogy a németek nehezen emésztik meg ezt a megállapítást, hiszen ugyan „nem az iszlám ellenségei”, de „nem a Koránnal nőttek fel”, és „bizonytalanok, tanácstalanok”. Idézzük még egy pillanat erejéig Merkelt: „Az kérdik tőlem, hogy melyik iszlámról van szó, és hogy lehet-e hinni abban az újra és újra elismételt mondatban, hogy az iszlámra hivatkozó gyilkosoknak semmi közük az iszlámhoz. Ezek jogos kérdések, fontos és sürgető, hogy az iszlám papság tisztázza őket.” S ez valóban így van. Az együttélés kétoldalú dolog, nem kell asszimilálódni, de be kell tudni illeszkedni. És valóban, az imámnak tisztázni kell a muzulmán vallás és az iszlamista terror viszonyát.

Azonban kétoldalú ez a történet más szempontból is. Nem csak a muszlim hitű bevándorló érkezett Európába, a „civilizált Nyugat” is elkezdte saját valós vagy reklámosított értékeinek exportját a muzulmán világba. A nyugati demokrácia erőszakos vagy piaci ráerőltetése egy másik, értékeiben és világlátásában nagyban eltérő kultúrára joggal okoz zavart sokak fejében.

Végezetül visszatérve a korbácsos esethez. Szaúd-Arábia az Amerikai Egyesült Államok legfontosabb szövetségese a Közel-Keleten, ömlik oda a fegyver meg politikai támogatás. Washington elnéző az olajmonarchia egyes vezetői iránt akkor is, amikor nyilvánvalóan nekik köszönhető az Iszlám Állam látványos feltőkésítése. Geopolitikai és olajérdekből elnézik ezt is, mint ahogy félrenéznek korbácsoláskor is. Ezen is érdemes elgondolkodni, amikor felvetődik, hogy ki és hogyan tisztázza viszonyát az iszlamista terrorral.