Ez a hajó már elsüllyedt

Látom az egyik oldalon a gyűlöletet és a dühöt, a másik oldalon az értetlenséget és az őrlődést. Az adatok, tények, érvelések és a próbálkozások a következtetések levonására, a logikus magyarázatok pedig senkit sem érdekelnek. Totális háború zajlik, amelyben ellenségként kezelik a másikat, ellenfél. Ezt pedig nem a politika csinálja, ez most már mindennapos gyakorlat. De mikor vonják felelősségre a valódi bűnösöket?

Volt legitim választás, legitim eredménynyel. Elvárható lenne, hogy a vesztesek levonják a következtetéseket, miközben reményt és utat mutatnak az őket követőknek. Ám ehelyett mit látunk? Maguk előtt tolják a sajtójukat (mint ahogyan azt egész végig tették, rájuk hagyva a csaták megvívását), amiben megy a folyamatos uszítás. Közben ők elbújnak a tömegben, lehajtott fejjel, némán menetelnek, majd az emberek haragját felhasználva posztolgatnak erőt demonstrálva és hirdetve. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy megtartsák a szerintük megérdemelt helyüket, hogy ne kelljen szembenézni azzal, ellenzéki politikusként mindent csináltak az évek és a kampány alatt, csak az embereket nem képviselték egy percig sem. Egymással voltak elfoglalva, azon sakkoztak, hogy kinek, milyen pozíciót adnak majd és a programjuk annyiban kimerült, hogy „Orbán takarodj”. Még el sem kezdődött a meccs, ők már látták, hogyan veszik át a jutalmukat, hogyan foglalják el a miniszteri székeket. Ha pedig valaki így áll hozzá egy versenyhez, akkor annak semmi más nem lehet a vége, mint pofára esés – ahogy az élet minden más területén. A választási kampány – verseny. Pártok és politikusok megmérettetése, oldalak és értékrendek, módszerek és jövőképek ütköztetése. A verseny természetéhez nemcsak a győzelem, a bukás is hozzátartozik, amivel minden esetben számolnia kell a feleknek. Nemcsak a versenyben résztvevőknek, hanem az őket támogatóknak is. Demokráciában mindenkinek lehet véleménye, mindenki eldöntheti, mit tart fontosnak és mi alapján választ. Ezt senkinek nem kell megmagyarázni. A szavazófülke magányában behúzza mindenki a szerinte legjobbnak tartott helyre az X-et és ezzel meghozza megkérdőjelezhetetlen, egyéni döntését.

Akik most az utcákon dühödten vonulnak, azok nem a politikusokat vonják felelősségre, hanem azokat az embereket, akik rájuk szavaztak. Kérdem én: az mitől visz előre, hogy sötétnek, vidékinek, agymosottnak, megvezetettnek tartanak mindenkit, aki kicsit is máshogy látja a világot? És ennek pedig hangot is adnak minden alkalommal. Mindenki hibázott, mindenki értetlen, mindenki nyomorult, aki nem úgy döntött, ahogyan azt ők elképzelték. Új választást követelnek, amit persze meg is kapnak majd – négy év múlva. Elvégre egy versenynél nem szokás ráförmedni az ellenfélre, ha nyert, hogy vegye semmisnek az eredményt és kezdjék újra. Meddig csinálják ezt? Amíg az eredmény az nem lesz, ami nekik tetszik? Ha lehet a másik el se induljon, úgy még jobb, nem igaz? Ezért vonják kétségbe és veszik semmibe 2,8 millió másik ember akaratát? Hol van ilyenkor a szabadság általuk annyira magasztalt eszméje?

Ha egy verseny véget ért, mindenki az eredménye szerint cselekszik tovább. A győztes szerényen ünnepel egy kicsit, majd dolgozik tovább, hogy újra győzhessen. Ezt is kérik (többek között) a Fidesz–KDNP politikusaitól, ami jogos kérés. Ám azt azért ne felejtsük el, hogy a vesztesnek gratulálni ildomos a másiknak, elfogadni az eredményt, hogy aztán azzal foglalkozzon, mit rontott el, és legközelebb hogyan válhatna győztessé. Egyelőre azonban ez még nem valósult meg, sőt hajlandóság sem igen mutatkozik erre.

Azok a politikusok, akik hagyják, hogy ilyen állapot alakuljon ki, semmi mást nem akarnak, mint megúszni a következményeket. Maguk előtt tolják a dühös tömeget, a csalódottságukból táplálkoznak, mert így akarják elkerülni a felelősségre vonást. Ezt csinálták egész végig. Mindent hibáztattak: az állítólagos médiafölényt – amivel nem volt 2010-ig bajuk, hiszen akkor náluk volt minden, a vidékieket – akiknek létét most sikerült csak felfedezni, a „Zorbánt” – ő lassan a levegővételért is hibás lesz, a másik oldalt – mert létezik, a másik szövetséges pártot – mert nem lépett vissza, és még olyan politikust is képesek voltak hibáztatni, aki el se indult – Schiffer András, és persze a rendszert – mert azzal mindig baj van. És ennek tetejébe azt a választási rendszert hozták fel fő érvnek, amiben április 8-án délutánig még győztesnek látták magukat. Mert itt minden mindig csak addig lehet jó, amíg ők úgy látják és nekik hasznos. Ha nem az elképzeléseik szerint alakulnak a dolgok, akkor mindenki hibás, csak ők nem.

Megértem az ellenzékre szavazók csalódottságát, senki sem szeret veszíteni, de a dühük irányát már nem. Ugyanis azok ellen kellene tüntetniük és azokat kellene leváltaniuk, akik még attól sem riadtak vissza, hogy arra kérjék választóikat, adják fel az elveiket és szavazzanak olyan jelöltekre, akiknek a pártjai ellen beszéltek éveken keresztül. Nem vonulgatni kellene velük, inkább a szemükre vetni a gerinctelenségüket és a szerencsétlenségüket. Ők azok, akik nem végezték el a feladatukat, és legyünk őszinték, nem is nagyon akarták. Ezt pedig mindenki legitimizálja, aki akár csak hallgatólagosan védi és felmenti őket. A kérdés tehát az, hogy a másik oldal szavazói meddig hagyják még ezt politikusaiknak, és mikor veszik észre, hogy a legnagyobb gondjuk okozói ott sétálnak mellettük a tömegben?