Vélemény és vita
Európai mércék
Ha a magyar tranzitzónát náci lágerhez hasonlította a The New York Times, vajon milyen jelzővel illetné a német röghöz kötést?
Na tessék! – mondhatnánk. Nem várt helyről kapott ugyanis kvázi igazolást az úgynevezett megerősített magyar jogi határzár.
Az ellenzék, egyes európai megmondóemberek és persze a mindig éber jogvédők által kárhoztatott szabályozás lényege, hogy a menedékkérő addig nem mehet tovább „befelé”, Európa területére, amíg nem bírálták el a kérelmét.
Nem azért nem teheti, mert a gonosz magyar kormány nem akarja, hogy a távoli országból egyelőre tisztázatlan okból hazánkba érkezett személyek kicsit körbenézzenek a csodálatos magyar vidéken, esetleg megtekintsék a nagyobb nevezetességeket, amíg a hivatalnokok dolgoznak. Korántsem.
A helyzet az, hogy innen százezrek vonultak, utaztak, lopóztak tovább az oly áhított, lényegesen több anyagi lehetőséggel kecsegtető Nyugat felé úgy, hogy itt aláírtak holmi dokumentumokat, ám az eljárás végét nem várták meg. Nem nézték meg sem a Parlamentet, sem a Citadellát, hanem leléptek.
Ezzel ugyan megszegték a törvényt egészen tudatosan, ám mivel a szabad mozgás korlátozása, ellentétben azzal, ahonnan jöttek, Európában afféle tabunak számít, vagy legalábbis annak mondják, ehhez minden joguk megvolt.
Ennek vetett véget az új magyar törvény, amely nyomán a hatóságok a határnál tartják a migránsokat ügyük tisztázásáig. Nyilván csak azokat, akik nem drótvágóval érkeztek. Őket visszafordítják, kérdés nélkül.
Egy minapi, talán nem túl nagy figyelmet kapó németországi legfelsőbb bírósági ítélet, igaz, nem magyar, hanem ottani ügyben, most mintha azt erősítette volna meg, hogy igenis korlátozni lehet a menedékkérők szabad mozgását, sőt.
Történt ugyanis, hogy egy elefántcsontparti férfi, aki ráadásul repülővel, és nem a zöldhatáron keresztül érkezett Frankfurtba, kénytelen volt a szövetségi bevándorlási és menekültügyi hivatal döntését megvárni arra vonatkozóan, hogy jogosult-e a menekültstátuszra az Európai Unió területén. Mivel az illetékesek kissé le voltak terhelve, hiába, ilyen idők járnak mostanság, az úriembernek hetekig kellett rostokolnia egy befogadóállomáson. Kapott enni, inni, nyilván ez nem a Hilton, de azért mégis, valahogy az ötvenhatos emigráns magyarok is kibírták, ők ráadásul évekig voltak kénytelenek vélhetően jóval rosszabb körülmények között vesztegelni. Mit csinál ilyenkor egy üldöztetés, elnyomás és nélkülözés elől repülővel menekülő, kifejezetten a Wilkommenskultur révén ismert Németországban menedéket kereső migráns? Nyilván perel. Csak feltételezés, nem tudom biztosan, de valahogy úgy képzelem, hogy akárcsak az amerikai kórházak körül az orvosi műhibákra szakosodott kollégáik, a befogadóállomások környékén a bevándorlási hivatalokat előszeretettel vegzáló ügyvédek nyüzsögnek. Mindenesetre tavaly tavasz óta zajlott a jogi eljárás, először a frankfurti tartományi bíróságon, ám mivel a pereskedő elefántcsontpartinak nem tetszett az ítélet, végül a legfelsőbb bíróságon.
Némi meglepetésre ott is arra jutottak, hogy az „elzárás” nem volt jogellenes, és nem volt aránytalanul súlyos intézkedés. Azt a célt szolgálta ugyanis, hogy a hatóságok ellenőrizhessék a kérelmező életkori adatait, és megvizsgálják, nehogy eredeti, de hamis adatokkal kitöltött útlevelet használjon. Például.
Emlékszünk még a két bangladesire, akik bár szabadon és törvénytelenül jutottak tovább hazánkon keresztül Európába, mégis rossz bánásmód miatt Magyarországot marasztalta el ügyükben az emberi jogi bíróság. Máig nem tudjuk, hol vannak, hiszen megléptek az illetékes hatóságok elől, egy biztos: most már milliomosok. Ám amíg meglesznek, ha egyáltalán előkerülnek, a perelő Magyar Helsinki Bizottság kénytelen vigyázni a kis vagyonkájukra. A Soros-féle szerveződés részéről egyébként még sok-sok ilyen eljárást helyeztek kilátásba, ami akár milliárdos tételt is jelenthet végül a magyar adófizetők számára.
Csupán azt nem érti kristálytisztán az egyszerű honpolgár, hogy ha a szintén immár konténerekből álló calais-i migránstábor nem problémás, de a magyar határ menti tranzitzóna – copyright by The New York Times – egyenesen náci láger, akkor a legfőbb bíróság által is szentesített németországi röghöz kötés milyen jelzővel illethető? Igazából nem is akarjuk tudni, csak azt, meddig érvényes a hírneves kettős mérce.
Az ellenzék, egyes európai megmondóemberek és persze a mindig éber jogvédők által kárhoztatott szabályozás lényege, hogy a menedékkérő addig nem mehet tovább „befelé”, Európa területére, amíg nem bírálták el a kérelmét.
Nem azért nem teheti, mert a gonosz magyar kormány nem akarja, hogy a távoli országból egyelőre tisztázatlan okból hazánkba érkezett személyek kicsit körbenézzenek a csodálatos magyar vidéken, esetleg megtekintsék a nagyobb nevezetességeket, amíg a hivatalnokok dolgoznak. Korántsem.
A helyzet az, hogy innen százezrek vonultak, utaztak, lopóztak tovább az oly áhított, lényegesen több anyagi lehetőséggel kecsegtető Nyugat felé úgy, hogy itt aláírtak holmi dokumentumokat, ám az eljárás végét nem várták meg. Nem nézték meg sem a Parlamentet, sem a Citadellát, hanem leléptek.
Ezzel ugyan megszegték a törvényt egészen tudatosan, ám mivel a szabad mozgás korlátozása, ellentétben azzal, ahonnan jöttek, Európában afféle tabunak számít, vagy legalábbis annak mondják, ehhez minden joguk megvolt.
Ennek vetett véget az új magyar törvény, amely nyomán a hatóságok a határnál tartják a migránsokat ügyük tisztázásáig. Nyilván csak azokat, akik nem drótvágóval érkeztek. Őket visszafordítják, kérdés nélkül.
Egy minapi, talán nem túl nagy figyelmet kapó németországi legfelsőbb bírósági ítélet, igaz, nem magyar, hanem ottani ügyben, most mintha azt erősítette volna meg, hogy igenis korlátozni lehet a menedékkérők szabad mozgását, sőt.
Történt ugyanis, hogy egy elefántcsontparti férfi, aki ráadásul repülővel, és nem a zöldhatáron keresztül érkezett Frankfurtba, kénytelen volt a szövetségi bevándorlási és menekültügyi hivatal döntését megvárni arra vonatkozóan, hogy jogosult-e a menekültstátuszra az Európai Unió területén. Mivel az illetékesek kissé le voltak terhelve, hiába, ilyen idők járnak mostanság, az úriembernek hetekig kellett rostokolnia egy befogadóállomáson. Kapott enni, inni, nyilván ez nem a Hilton, de azért mégis, valahogy az ötvenhatos emigráns magyarok is kibírták, ők ráadásul évekig voltak kénytelenek vélhetően jóval rosszabb körülmények között vesztegelni. Mit csinál ilyenkor egy üldöztetés, elnyomás és nélkülözés elől repülővel menekülő, kifejezetten a Wilkommenskultur révén ismert Németországban menedéket kereső migráns? Nyilván perel. Csak feltételezés, nem tudom biztosan, de valahogy úgy képzelem, hogy akárcsak az amerikai kórházak körül az orvosi műhibákra szakosodott kollégáik, a befogadóállomások környékén a bevándorlási hivatalokat előszeretettel vegzáló ügyvédek nyüzsögnek. Mindenesetre tavaly tavasz óta zajlott a jogi eljárás, először a frankfurti tartományi bíróságon, ám mivel a pereskedő elefántcsontpartinak nem tetszett az ítélet, végül a legfelsőbb bíróságon.
Némi meglepetésre ott is arra jutottak, hogy az „elzárás” nem volt jogellenes, és nem volt aránytalanul súlyos intézkedés. Azt a célt szolgálta ugyanis, hogy a hatóságok ellenőrizhessék a kérelmező életkori adatait, és megvizsgálják, nehogy eredeti, de hamis adatokkal kitöltött útlevelet használjon. Például.
Emlékszünk még a két bangladesire, akik bár szabadon és törvénytelenül jutottak tovább hazánkon keresztül Európába, mégis rossz bánásmód miatt Magyarországot marasztalta el ügyükben az emberi jogi bíróság. Máig nem tudjuk, hol vannak, hiszen megléptek az illetékes hatóságok elől, egy biztos: most már milliomosok. Ám amíg meglesznek, ha egyáltalán előkerülnek, a perelő Magyar Helsinki Bizottság kénytelen vigyázni a kis vagyonkájukra. A Soros-féle szerveződés részéről egyébként még sok-sok ilyen eljárást helyeztek kilátásba, ami akár milliárdos tételt is jelenthet végül a magyar adófizetők számára.
Csupán azt nem érti kristálytisztán az egyszerű honpolgár, hogy ha a szintén immár konténerekből álló calais-i migránstábor nem problémás, de a magyar határ menti tranzitzóna – copyright by The New York Times – egyenesen náci láger, akkor a legfőbb bíróság által is szentesített németországi röghöz kötés milyen jelzővel illethető? Igazából nem is akarjuk tudni, csak azt, meddig érvényes a hírneves kettős mérce.