Európa vándorai

Most, hogy a magyar kormányzat védekezni kényszerül a brüsszeli, migránsbarát politikával szemben, tudomásul kell vennünk, hogy a nyitott határok, a „No Border” elvének sok híve van a nyugati értelmiségi világban. A 19. századtól máig a vitákból – védővámok, autark gazdaság, szocialista tervgazdaság – győztesen többnyire a szabadkereskedelem hívei kerültek ki, s a tőke szabad mozgása egyben a munkaerő szabad áramlását is jelentette. (New Yorkban a nagy bevándorlási láz idején a bevándorlók elsőnek épp ennek a kétértelmű szimbólumát pillanthatták meg, amikor a fedélzeten állva rácsodálkoztak a Szabadság-szoborra.) A balos stratégák a No Border!, No Nation! jelszavával egyértelművé teszik, hogy a nemzetállamot épp úgy fel kell számolni, ahogy a felvilágosodás filozófusai a feudalizmussal együtt halálra ítélték a tartományok rendi önállóságát. Egy ember sem illegális! – kiáltják egymással versengve a libertariánusok, az anarchisták, a szocialisták és a magukat szabad „kapitalistának” hívő minarchisták: a népvándorlás új, sötét bőrű vándorai felkeltették bennünk – no nem a részvétet, hanem – az állam elhalásának már-már feledni látszott gondolatát. A Rosa Luxemburg-alapítvány igazgatója, Fabian Georgi szerint is a határok nélküli világ jobb, mint a hozzájuk való esztelen, az állami bürokrácia sugallta ragaszkodás. Még az anarchista és Marxszal vitázó Max Stirnert is előveszik: az érvek és az ellenérvek az újhegeliánusokat idézik. (Egy öreg kelet-európai értelmiségi számára ez kicsit olyan, mintha könyvtára rendezésénél rábukkanna rég elfeledett tudszoc könyvére, mondván, de jó, hogy nem dobtam ki.)

A 18-19. századtól örökölt eszmények tehát a vándorok és a vándorlás szabadsága mellett szólnak. Ha az emberi jogokra gondolunk – lásd a migránsok befogadására vonatkozó, 2015-ös palermói nyilatkozatot –, megkapó érvnek tűnik, hogy nem szabad több tízmillió embert örökös lágeréletre kárhoztatni csak azért, mert az elkényeztetett fehér társadalom azt gondolja, hogy a környezetükből kiragadott migránsok olyan proletariátust fognak képezni, amely örökké a bomlást fogja terjeszteni. Ha a fennálló renddel szemben is fognak elhelyezkedni, az euró mozgását kézben tartó német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble szerint Afrika és a Közel-Kelet ifjai nélkül a német társadalom degenerálódna, Malte Lemming, a Tagesspiegel szerkesztője szerint pedig a berlini, migránsgyökerű fiatalkorúak bandái jelentik az új kalandot, az életet a fogyasztói lét egyhangúságában. (Himmler pokolbéli csirkefarmján bizonyára elégedetten mosolyog, s a minden tekintélyt elvető Titanic, a hírhedt szatirikus magazin hasábjain comicsként jelenik meg „Sasterix” és a többi ostoba szász története: agancsos sisakjaikra az AfD bágyadt napja süt.) Inkább egy ifjú visszaeső, mint egy kedvszegett öregúr – mondja Lemming az 1945-ben alapított nagy berlini napilap élén, s valóban, a németek világával szemmel láthatóan valami baj történt. A gyökerét vesztett nemzedék hamis oltárok előtt hódol, s a labdarúgásban látja az eljövendő színes Európa érzelmi előképeit: a szuperstadionok a multikulturális világ templomai, a sztárok pedig a soknemzetiségű világállam polgárainak prototípusai. (A stadiongyűlölet, úgy tűnik, egyedül a magyar baloldal sajátja.)

Előny vagy hátrány számunkra a migráció? – tették fel a kérdést egy 2016. februári konferencián német közgazdászprofesszorok. Földi életünkben vándorok vagyunk az égi haza felé – nos, ez a keresztényi felfogás a mostani népvándorlás során éppúgy semmibe veszi az államraisont, az állami ésszerűséget, mint a határok nélküliségének laikus, liberális elve – volt a többség válasza. S hivatkoztak a Nobel-díjas Milton Friedmanre, aki szerint a szabad bevándorlás és a jóléti állam nem egyeztethető össze, hacsak nem építünk jogi falat a jóléti állam intézményei köré, azaz az első időszakban – úgy öt évre – minden szociális ellátást meg kéne tagadni a jövevényektől, akik le fogják nyomni a minimálbér szintjét, és a Jedermann-Arbeitet, az „akárki munkáját” teszik mérvadóvá. (Ez a Jedermann nem Hoffmanstahl Akárkije lesz, akinek lelkéért a Hit, Remény és a Szeretet angyalai küzdenek meg az Ördöggel.)

Michael Klonovsky a nálunk is olvasott Junge Freiheit hasábjain nem véletlenül adta írásának azt a címet, hogy az Ellenség a mi sorainkban van. A német baloldalról van szó, amely megvetést sugall a fehérek világa ellen, sőt, az új népvándorlás korában saját népében keresi az ellenséget, mert a tiltakozó németek viszonylag kis csoportja tűnik a leggyengébb támadási pontnak. Martin Schulz kancellárjelöltként a Saar-vidéki választáson azzal kampányolt, hogy piros lapot mutatott fel az AfD-nek, s a szélsőbalos verőbrigádok az alternatívok kongresszusának szétzavarására készülnek. Klonovsky szerint a Nyugat eme antirasszista, civil alapítványokból fizetett harcosai csak azt bizonyítják, hogy ők maguk, s nem a német adózók azok a bizonyos degenerált fehérek.

A kép sötét. Az állam ellenséges tiltakozó polgáraival szemben, s akár erőszakot is bevet. Közben pedig kiépülőben vannak az új, könyörtelen törzsi társadalmak, s Németország félig-meddig teokratikus, az államhatalomtól független moszlim közösségek zsákmányává válik. Ami pedig az együttműködők sorsa lesz, beolvadnak vagy elpusztulnak ők is.