Európa térképén

„Elő, elő a zászlóval kezedben, / Egész Európa teutánad jő, / Te vagy, hazám, most a világ vezére… / Mily nagy szerep, milyen lelkesítő!” Budavár bevétele napján, 1849. május 21-én írta Petőfi e mámoros verssorokat, amikor a magyar honvédsereg dicsősége zenitjére ért. A magyar- és világszabadság lánglelkű apostola nem túlzott – a Mohács után megszűnt magyar állam több mint három évszázad elteltével, 1849 „szent tavaszán” visszakerült Európa térképére. Nem mint hogy ha nem lettek volna nagy fellángolások, hősies kísérletek a három részre szakadt ország újraegyesítésére és szuverenitásának helyreállítására: gondoljunk csak Bocskai Istvánra, Bethlen Gáborra, Zrínyi Miklósra, II. Rákóczi Ferencre. De tény, hogy az európai politika fókuszába az elmúlt fél évezredben csupán kétszer került a magyarság: az 1848–49-es és az 1956-os forradalom és szabadságharc idején.

Napjainkban ismét az európai politika fontos szereplőjévé válik Magyarország, főként a migrációs válság elhárításában, az európai kultúra és életforma, a szabadság és a rend védelmében játszott vezető szerepe révén. Nem véletlenül és nem alaptalanul írta az egyik tekintélyes német hetilap bő másfél hónapja, hogy az „egykori keleti tömb országai már nem várnak Brüsszelre és Berlinre”, hanem „kiépítik erődítménnyé a Balkánt”, és Orbán Viktor magyar miniszterelnök e tevékenység „építőmestere”. Angela Merkel számára a legnagyobb kihívást az „új kelet-európai unió” vezetője, Orbán Viktor jelenti, aki úgy léphet fel a migrációs válság kezelésére vonatkozó német elgondolással szemben, mint egy „európai ellencsászár”. A német újságírók ezúttal jó megfigyelőnek bizonyultak: Magyarország nincs egyedül, mert az egyre egységesebb és erősebb visegrádi négyek szövetségének a tagja és a Németország és Oroszország között elterülő „Köztes-Európa” régió mintaadó állama (a régi barát Lengyelországgal együtt), ezért jó esélyünk van arra, hogy – 1848–49-cel és 1956-tal ellentétben – most sikerül tartósan megmaradni Európa térképén mint szabad, szuverén, magyar ország.

Az előző két forradalmunk és szabadságharcunk kudarcának épp az az egyik fő tanulsága, hogy ha egyedül vagyunk, ha mindenki ellenünk fordul, akkor bármilyen bátran, egységesen és hősiesen küzd is a nemzet, a többszörös túlerővel szemben vereségre vagyunk ítélve. Azt se felejtsük el, hogy 1526 után azért veszett el a magyar állam, és hullott darabokra a nemzet, mert az oszmán-török túlerővel szemben senki nem segített Magyarországnak. Hiába ült a magyar trónon II. Lajos személyében a lengyel–litván Jagelló-dinasztia tagja, s felesége, Habsburg Mária – a Szulejmán szultánnal békét kötő I. Zsigmond lengyel király csak néhány ezer zsoldost küldött unokaöccse segítségére a mohácsi csata előtt, Mária királyné hatalmas testvérbátyja, V. Károly német-római császár, Spanyolország, Dél-Itália, Szicília és Szardínia királya, Burgundia és Németalföld ura viszont egyetlen katonát sem! A Medici-pápa, X. Leó pedig I. Ferenc francia királyt támogatta, aki – mi­után 1525-ben vereséget szenvedett V. Károly seregétől és a császár fogságába esett – katonai szövetséget kötött a török szultánnal, és arra biztatta, hogy indítson támadó hadjáratot Magyarország ellen, így szorítva két tűz közé a Habsburgokat. A magyar–lengyel–cseh szövetség jelentette volna az egyetlen esélyt Magyarország megmentésére, de bár 1526 novemberében Székesfehérváron Szapolyai János erdélyi vajdát – Zsigmond lengyel király sógorát – választották és koronázták a Szent Koronával magyar királlyá, egy hónappal később Pozsonyban a magyar főurak egy része Habsburg Ferdinándot – V. Károly császár öccsét – ellenkirállyá választotta, aminek következtében Magyarország csaknem négy évszázadra a Habsburg-dinasztia uralma alá került…

Bő háromszáz évvel Mohács után sem volt több szerencsénk az európai nagyhatalmakkal. Pedig a „népek tavasza” 1848-ban esélyt és reményt nyújtott arra a magyar nemzeti-polgári átalakulás vezetőinek, hogy az abszolutista Habsburg-dinasztia ellen a német és az olasz nemzeti egységmozgalmakkal összefogva sikerül kivívni ha a teljes függetlenséget nem is, de a Habsburg-birodalmon belül nagyobb nemzeti önrendelkezést és alkotmányos viszonyokat. Az 1814–15-ös bécsi kongresszust követő évtizedekben öt nagyhatalom tartotta kézben, döntötte el Európában a kisebb népek, nemzetek sorsát. A Rajnától és az Alpoktól keletre a „három fekete sas”: az orosz cár, az osztrák császár és a porosz király ellenforradalmi és militarista Szent Szövetsége töltötte be a népek csendőre szerepét, egyúttal egymás hatalmát is kiegyensúlyozták, s ezt egészítette ki a nyugati Franciaország és Nagy-Britannia. A Habsburg-ház 1848 tavaszán a szakadék szélére jutott, hiszen a birodalom szinte minden pontján – Észak-Itáliától Bécsen és Pesten át Prágáig és Krakkóig – forradalmak robbantak ki, így az udvar vezetői kénytelenek voltak elfogadni a magyar reformköveteléseket szentesítő áprilisi törvényeket, amelyek nyomán Magyarország de facto ismét önálló állammá vált, és Magyarország újraegyesült Erdéllyel. A császári udvarnak el kellett menekülnie a forradalmi Bécsből, s az aulikus arisztokrácia mellett a félmilliós hadsereg maradt a dinasztia, illetve a birodalom egyetlen támasza. Itáliában Radetzky tábornagy gyorsan leverte az olasz nemzeti felkelést, Windisch-Grätz herceg pedig a prágai, majd a bécsi forradalmat is, s 1849 első napjaiban bevonult a magyar fővárosba. A Pestről Debrecenbe menekült magyar kormány azonban rendbe szedte és megerősítette a honvédsereget, amellyel nem bírt a császári hadsereg. Ám a másik négy európai nagyhatalom egyetértett abban, hogy meg kell menteni a Habsburg-monarchiát, s a magyarok által (is) annyira várt olasz és még inkább a német nemzeti egységtörekvések kudarca után a magyar szabadságharcnak egyetlen potenciá­lis szövetségese sem maradt. Hiába kért és várt támogatást a nemzeti liberális magyar kormány a reakciós kelet-európai zsarnokokkal szemben a liberális, „haladó” brit alkotmányos monarchiától és a francia köztársaságtól, sőt az angol kormány arra biztatta az orosz cárt, hogy siessen a szorongatott Habsburg uralkodó segítségére.

Az egész kontinensen legtovább kitartó magyar szabadságharc kivívta Európa közvéleményének csodálatát, de ahogy Petőfi írta: „Jött a halál, hogy elsöpörjön minket / A föld szinéről” – a császári és a cári hadsereg egyesült erővel, a többi európai nagyhatalom jóváhagyásával eltiporta a magyar ellenállást. A magára hagyott magyar nemzet kemény leckét kapott arról, hogy – mint 1918–20-ban, 1944–45-ben és 1956-ban is – mások döntenek rólunk, nélkülünk. Nem szabad egyedül maradnunk, jó barátokat és erős szövetségeseket kell találnunk – ez a tanulság ma is, amikor ismét Európa térképén vagyunk, érvényes és megszívlelendő a nemzetünk megmaradásáért felelősséget vállaló politikusoknak.