Európa jövője

A legtöbb magyar választópolgár, aki holnap behúzza a két X-et az egyik pártlista és egy egyéni jelölt neve mellé a szavazólapján, abban a percben aligha azt forgatja a fejében, hogy egyszerű mozdulatával nem csak országgyűlési képviselőket – és ezáltal kormányt is – választ a következő négy évre. Sőt, nem kizárólag országunk, nemzetünk jövőjéről dönt, hanem Európa jövőjéről is. Ez nem csupán abban az értelemben evidens tény, hogy Magyarország az Európai Unió tagállama, s a magyar állampolgárok egyúttal uniós polgárok is. Ennél többről van szó. Arról a tegnap megismételt gondolatról, amire Orbán Viktor már a tavaly nyári, tusványosi előadásában kitért: „Huszonhét éve itt, Közép-Európában abban hittünk, hogy Európa a jövőnk, most azt érezzük, hogy mi vagyunk Európa jövője.”

Amikor mi, magyarok – több mint ezer éve euró­paiak – holnap a saját jövőnkről döntünk, akarva-akaratlanul befolyásoljuk Európáét is. Persze a saját méretünk, súlyunk, erőnk arányában. Bár történelmünkben nemegyszer előfordult, hogy annál jóval nagyobb mértékben sikerült. Gondoljunk csak a törökverő Hunyadi és Zrínyi Európa-szerte ünnepelt, fényes diadalaira (még a déli harangszót is nekünk köszönheti a keresztény Európa), vagy 1849 tavaszára, amikor joggal írta Petőfi: „Elő, elő a zászlóval kezedben, / Egész Európa te utánad jő”. Akkor az egész kontinensen legtovább kitartó magyar szabadságharc kivívta Európa közvéleményének csodálatát, ugyanakkor elnyomó birodalmai vezetőinek félelmét és haragját.

Éppúgy, mint 1956 őszén, amikor a magyar szabadságharcosok a hazájukkal együtt Európa szabadságát is hősiesen védték, amit az egész nyugati világ csodált, bár nem értett. És mint 1989 őszén, amikor a magyar kormányzat az osztrák határ megnyitásával, a keletnémet menekültek Nyugatra engedésével kiütötte az első követ a berlini falból, így egy év múlva újraegyesülhetett a második világháború végén kettévágott Németország, s kivonult a megszállt Közép-Európából, majd összeomlott a félelmetes szovjet birodalom.

Végül, de nem utolsósorban 2015 nyara-ősze óta Magyarország (és kormánya) folyamatosan az európai politika fő törésvonalainak, barátok és ellenfelek figyelmének középpontjában áll. Elsősorban azért, mert önmagával együtt Európát is védi a déli határa lezárásával, a megerősített, szilárdan tartott kettős kerítéssel a más nyelvű, kultúrájú, életformájú idegenek – túlnyomórészt iszlám hitű, erkölcsű, jogrendű migránsok – életveszélyes inváziójától. Nem túlzás, hogy holnap egész Európa – legalábbis a politikát irányító, alakító, befolyásoló elit, a véleményformáló média és az önál­lóan, felelősen gondolkodó polgárok sokasága – „vigyázó szemét” Magyarországra veti, feszülten várva a választás eredményét. Mindenki arra kíváncsi, hogy a magyar választók kinek adnak bizalmat és felhatalmazást a kormányzásra: a jelenlegi, nemzeti-polgári, bevándorlásellenes, a keresztény Európát védő kormánypártoknak, vagy pedig az internacionalista, bevándorláspárti, keresztényellenes, iszlámbarát brüsszeli, berlini, párizsi hatalmi központok és globalista, totalitárius pénzügyi hálózatok által marionettbábuként mozgatott, a szélsőbaltól a szélsőjobbig húzódó káoszellenzéknek?

Ha a magyarok holnap újabb négy évet adnak a Fidesz–KDNP-kormánynak, akkor Magyarország a V4-ek erős, megbízható tagjaként, egyre több – bajor, osztrák, olasz és más – szövetségesével összefogva, nagyobb erővel és eséllyel folytathatja a küzdelmet saját, Közép-Európa és az egész unió szabadságának, biztonságának, kultúrájának és életformájának megvédéséért. Ha így döntünk, valóban mi vagyunk és leszünk Európa jövője.