Európa házi feladata

Monológját, amelyben ritmikusan ismétlődött az Oroszország szó, Jens Stoltenberg NATO-főtitkárnak volt szerencséje végighallgatni az asztal túloldaláról, hogy aztán nem sokkal később, Merkellel való találkozója után az amerikai elnök már arról beszéljen: nagyon jó, sőt fantasztikus a kapcsolat Németországgal.

Hogy is van ez? Felejtsük el, hogy Donald Trumpot toporzékoló kisgyereknek állítsuk be. Egyelőre ő az Egyesült Államok elnöke, nem pedig a mindent tudó újságírók. Trumpot érdemes komolyan venni. Európának is érdemes komolyan vennie saját magát – de erről később.

Az amerikai elnök egyrészt azért bírálta meg erőteljesen a német kormányt, mert szerinte az Északi Áramlat 2 révén az energia hatvan-hetven százalékának biztosításával lényegében Moszkvából irányítanák Németországot, másrészt pedig azért, mert még mindig nem költenek annyit védelemre, mint azt a NATO-t domináló Egyesült Államok elvárná. Merkel sietett nyomatékosítani – helyesen –, hogy Németország független, Trump feleslegesen aggódik, Németország pedig több módon, egyre komolyabb mértékben járul hozzá a NATO-hoz.

Trump előtt elszoktunk attól, hogy gyakran egymásnak feszüljenek az európai nagyhatalmak és az Egyesült Államok, az új elnök „Amerika az első” jelszava azonban, nem túl meglepő módon, konfrontációk sorát hozta magával. Obama alatt az Európai Unió és annak meghatározó országai elég jól belesimultak az amerikai akaratba, többek között az érdekeinket kevéssé szolgáló oroszellenes szankciós politikába is.

Amikor Trump Merkelt kritizálja az orosz gáz miatt, akkor nem Németország függetlenségéért aggódik, hanem az Egyesült Államok érdekszféráját félti. Az amerikai elnök sok és mozgó frontból álló külpolitikáját nem mindig könnyű követni, de az elég állandó washingtoni álláspont, hogy Oroszország és szövetségesi köre rossz esetben ellenség, de jó esetben is rivális.

Kár lenne sok pénzt tenni arra, hogy a világ fölé egyhamar szivárvány ível majd, és minden nagyhatalom egymás keblére borul. A magyar kormány értékelése szerint Európa megszűnt világpolitikai tényező lenni, és ezen a szomorú helyzeten az sem segít, ha Trump az orrunk alá dörgölheti, „mi védünk titeket”. Miközben persze kevésbé minket, sokkal inkább az amerikai érdekszférát védik.

Európának az a dolga, hogy a saját lábára álljon. A védelmi kiadások növelésének az önállóságról kell szólnia, nem pedig arról, hogy belelovaljuk magunkat az „orosz fenyegetés” című kollektív hisztériába. Újra versenyképessé, újra világpolitikai aktorrá kell válni. Rossz irány ide vagy oda csapódni, alárendelődni, és nem is működőképes hosszú távon, hiszen a különböző identitású, különböző érdekekkel bíró európai országok mindig szét fogják húzni az egységes irányt.

A szövetségeseihez lojális magyar kormány elfogadta, de bírálta is az oroszellenes szankciós politikát, és hasonlóan kritikus Bécs is, ez pedig az osztrák elnökség alatt változást is hozhat. Évek óta beszélünk a büntetőintézkedések káros hatásairól, amelyeket a kicsik elszenvednek, a nagyok kijátszanak. Különösen rosszat tesz az európai egységnek a kettős mérce, amelyet az Északi Áramlat 2 példája is kiválóan szemléltet. A régiónk érdekeit, energiabiztonságát szolgáló Déli Áramlat nem tetszett Brüsszelnek és Berlinnek, a német érdekeket szolgáló új gázvezeték azonban már elfogadható. Szóval Európának ideje magába néznie és cselekednie.