Európa ellopása

Megélte Magyarország második összeomlását is a huszadik század első felében, és úgy látta, talán még az emigráció is elviselhetőbb, mint a szovjet/ázsiai típusú uralom. Mégis visszatért az 1946 ősze és 1947 tavasza közötti svájci–itáliai–franciaországi utazásáról. Hosszú útja során mindenhol azt tapasztalta, hogy azt a szellemi Európát, amelyre oly jó volt fölnézni, elrabolták. „A nyugati szellem mély válságon esik át – írta Európa elrablása címmel megjelent naplójában (1947). – A világóra leng, és lehet, hogy Európa felett leng el.”

Mikor és hogyan „rabolták el”? Először régen, még az idők kezdetén, Kréta szigetén, ahol Zeusz főisten született és tevékenykedett. Agénór főníciai királynak volt egy szépséges leánya, akit Európénak hívtak. A szépség a tengerparton fürdőzött leánypajtásaival, amikor Zeusz főisten hófehér bika képében udvarolni kezdett neki, felvette a hátára, majd óriási körutat tettek tengereken és földeken át az akkor ismert világban. Végül Zeusz Krétára fuvarozta Európét, gyermekeket nemzett vele, akikből híres görög uralkodók lettek.

Aztán az első világháború és következményei ásták meg Európa sírját: fasiszta, falangista, náci és klerikál-feudális rendszerek, csonka birodalmak és potya államocskák fordultak szembe a gyarmatok kirablásból meggazdagodott, érett kapitalista országokkal – vagy álltak melléjük. Németország vezetője 1939-ben egyszerre akar revánsot venni a dekadens, liberális Nyugaton, és megtörni a bolsevik sárkány fejét. Kerül, amibe kerül. Az eredmény: hat évre rá a vörös ármádia meg sem áll a kontinens szívéig, előbb azonban végig pusztítja Kelet-Közép-Európát. A másik, nyugati szabadságelvű, civilizált harcoló fél főleg a levegőben „dolgozott”, Hamburg, Bréma, Lübeck, Frankfurt, Lipcse, Drezda – délen Salerno, Zágráb és Maribor romhalmazai ugyancsak a régi Európa temetőkertjeivé lettek. Az újabb béke ára: ötvenmillió ember odaveszett élete.

A győztesek kettészakították Euró­pát. A Nyugat által (!) megmentett Sztálin 1945-ben odébb tolta Lengyelországot az Oderáig, leigázta a balti államokat és Közép-Európát. A teheráni–jaltai–potsdami békerendszer sem másról szólt, mint hogy az Egyesült Államok megszerezte a politikai és gazdasági uralmat a Nyugat felett, míg Sztálin megkapta a „rabszolgapiacokat” Keleten.

A NATO létrehozása (1949), majd a Varsói Szerződés megalapítása (1955) is csupán azt a rafinált közös célt szolgálta, hogy a nyugati polgárságot az orosz „fenyegetéssel” riogatva kizsebeljék a fegyvergyárosok és a hadsereg fenntartói, a szovjet birodalom alattvalóit pedig a NATO „készülődését” szajkózva arra kényszerítsék, hogy a puszta megélhetésükért robotoljanak. Ez lett Európa igazi, körmönfontan kitervelt és végrehajtott huszadik századi elrablása.

Márai, valóságos remeteként, mindezt messziről, a Csendes-óceán partjáról szemlélhette, 1989-ben bekövetkezett haláláig. Éppen akkor ért véget az 1945-tól tartó – isteni helyett ördögi – béke, Európában végképp elértéktelenedett az egymás közötti megértés, az emberi méltóság, a munka és a tudás tisztelete, a becsület, a mértékletesség és a tisztes jólét erénye. Már csak kicsiny, üdítő ligetei maradtak meg a kontinensen, leginkább a vidéki, emberközeli környezetben – máig is. Uncle Sam után ide jött Amerikából Dollár Mama is, a „Szent Fogyasztás” istennője, akinek „egyházait” a kontinens valamennyi városában megtaláljuk Lisszabontól Moszkváig, a „shopping” felirat alatt; 1990-től fogva hazánkban is.

Ami azóta az úgynevezett „európai egységtörekvéseket” és mindezeknek a folyvást hangoztatott „eredmé­nyeit” illeti, a helyzet sokkal rosszabbá lett, mint sokan hiszik. A nyugati, liberális demokráciák legfontosabb érdeke, jóléti prioritása az új, keleti jövevény EU-tagországokkal szemben, hogy minél tovább fennmaradjon az ottaninak egyharmadát érő munkabérekkel előállított áruk és szolgáltatások piaca; a közös valuta, és a bankok erőfölényével operálva beavatkozhassanak a nemzeti valutájukat megtartó államok pénzügyeibe. Már annyit sem ad magára az unió, hogy tiszteletben tartsa az általa szentnek tartott emberi és politikai szabadságjogokat.

A Görögország pénzügyi válságát kísérő, sorozatos megszorító intézkedések az elmúlt években példa nélküli jogsértésekhez vezettek. Igazi történelmi paródia, ami most történik a görögöknél, akik bár 1999-ben beváltották a drachmát a közös pénzre, ráfizettek a boltra. Nem járt jól Hellász euróövezeti tagságával az unió sem, pontosabban az adófizető polgárai: eddig a kétévi teljes kohéziós alappal egyenlő mentősegélyt lapátoltak a „tengerbe”.

Szomorú kimondani, de igaz lehet: a rablás – esetenként – kisebb bűntett, mint a lopás – lásd Európé kellemes kalandját! Nincs súlyosabb bűn annál, mint amikor egy utolsó gazember ellopja a szegény ember kerti szerszámát, biciklijét, jószágát, kilopja a pénzt a piacon olcsó élelmet keresgélő nyugdíjas zsebéből, vagy amikor a bank meglopja az adósait. De hát mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest? – kérdezte Bicska Maxi a Koldusoperában. Ide jutottunk az ókori históriától: bizony mára megszokott gyakorlattá, hétköznapi intézménnyé lett a lopás az erkölcsi sérült, leépült Európában.