És mégis mozog…

Az, hogy a gépezet leáll, nem újdonság, Barack Obama idején és régebben is volt rá példa.

Hiába beszél Trump az újraindulás kapcsán „nagy győzelemről” a Twitteren, és próbálja elhitetni, hogy komoly szerepe volt a megegyezésben, eléggé úgy tűnik, hogy egy pénteki tárgyalási kísérleten kívül nem sokat tett le az asztalra. Sokkal nagyobb szerepe lehet a „Józan ész” koalíciónak, egy több mint húsz szenátort tömörítő kétpárti csoportnak, amely zárt ajtók mögött tárgyalt a hét végén, és hatott párttársaira, hogy fogadják el az egyezséget.

A demokraták sem buták, csak annyi benzint töltöttek az autóba, amennyivel az a következő benzinkútig elvánszorog: február 8-ig van idő a tárgyalásokra, utána az állam újra leállásra kényszerül. Három hét alatt kéne olyan témában megegyezésre jutni, amelyben egy év alatt nem sikerült. Ugyanakkor nagy a nyomás, egyik párt sem akar felelőssé válni a kormányzat leállásáért, ami együtt jár a „kevésbé fontos munkát végző” kormányhivatalok bezárásával, és rengeteg ember fizetésének visszatartásával. Pont Chuck Schumer, a Szenátus demokrata frakciójának vezetője mondta 2013-ban, hogy az amerikai embereket nem lehet „túszul ejteni” a politikai játszmákban.

Úgy tűnhet, hogy a vitában az elvek és a világnézetek összecsapása zajlik, hiszen a demokraták a DACA-program által érintett nyolcszázezer gyerekként az országba került illegális bevándorló sorsának biztosítását követelik, míg a republikánus oldal a bevándorlás szabályai-nak szigorítását szeretné, Donald Trump elnök pedig falat a mexikói határra.

Azonban az elvek csatájának köntösébe bújtatva valójában kőkemény matekozás is zajlik: valamennyi résztvevő tologatja otthon az abakuszon a szavazókat jelképző golyókat. A „Józan ész” koalíciójában például több olyan állam demokrata szenátora is helyet foglal, amelyben Trump nyert tavaly, a megegyezést körmük szakadtáig ellenzők pedig mindkét oldalon azok, akik nehezebben tudnák jó színben feltüntetni a kompromisszumokat a választóik előtt. A novemberben esedékes félidős választások miatt sem a demokraták, sem a republikánusok nem engedhetnek meg maguknak hibákat. Ez egyébként különösen a képviselőházra igaz, ahol minden helyért megmérettetést tartanak az idén, így valószínűleg a bevándorlás és a DACA kapcsán is ott számíthatunk majd hevesebb vitákra. A Szenátus dobta fel a labdát, de így vagy úgy valószínűleg a képviselőházban fogják lecsapni.

Az elnök sem véletlenül fogalmaz óvatosabban, és próbálja a Kongresszusra hárítani a döntést a DACA-programmal kapcsolatban: harcos retorikájába csakis akkor férhet bele nyolcszázezer bevándorló befogadása, ha „cserébe” fel tudja mutatni a mexikói határra ígért falat és a migráció lelassítását. Sajnos pont emiatt egyáltalán nem az elnökön fog múlni az, hogy milyen megállapodás születik, ha belefoglalják a dokumentumba a fal finanszírozását, Trump alighanem aláírja. Természetesen biztosak lehetünk benne, hogyha megegyezés születik, a saját sikereként próbálja majd feltüntetni a DACA által érintettek „megmentését”.

Az Atlanti-óceán túloldalán sokan fellélegeztek hétfőn: és mégis mozog. De hiába forognak a fogaskerekek, túl sok a kérdés: meddig marad ez így? Mi lesz a DACA-programban részt vevők sorsa? És ha létrejön, mi lesz az ára a két oldal egyezségének?