Érzelmek és halálbüntetés

A büntetőjog reformjai éppen ezért fokozatosan kiiktatták a régi idők – a „vérpadkorszak” – kegyetlen testi büntetéseit, és a szabadságvesztés, mint általános büntetés lépett a helyükbe. A halálbüntetés azonban maradt. A 19. század nagy liberális gondolkodói – mint nálunk Eötvös József vagy Deák Ferenc – a kegyelem kérdésköréből kiindulva ellenezték a halálbüntetés fenntartását, de Európában csak a 20. század nagy kataklizmái után jutottak el oda a jogalkotók, hogy töröljék a büntetések sorából.

Mindez a többség, a polgárok megkérdezése nélkül történt, és nem éppen nemes gerjedelemből származott, aminek meglétét a 19. század böl­cse­lői­nél aligha vonhatjuk kétségbe. A kisember szerint az a társadalom veszélyben van, amelyben azok, akik előre megfontolt szándékkal, aljas indokból ölnek, nem az akasztófán végzik. A ma liberálisai elődeikkel ellentétben az államélet doktriner szabadelvűségét szegezték szembe ezzel az emberi érzelemmel. Amikor Orbán Viktor egy általános felháborodást keltő gyilkosság után kijelenti, hogy a halálbüntetés jogosságának kérdését ki kell beszélni, csak azt hangsúlyozza, hogy a népi érzelemvilág figyelembevétele éppen olyan fontos, mint a hivatali ész követelménye. (G. B. Shaw ennek kapcsán azt vetette oda, hogy ő sem helyesli az emberi élet kioltását, de jó lenne, ha előbb a gyilkos urak kezdenék el e téren az önmegtartóztatást.) Hazánkban 1989 áprilisában még a szocialista kori államfőséget kollektíve gyakorló Elnöki Tanács függesztette fel a halálbüntetések végrehajtását, majd az új köztársaság első elnöke, Göncz Árpád adott kegyelmet annak a kegyetlen gyilkosnak, akinek halálos ítéletét a Legfelső Bíróság is megerősítette.

A bűntény egy kis faluban történt, ahol egy helyi gazdálkodó – aki már egyszer el volt ítélve nemi erőszak kísérlete miatt – megerőszakolt és megölt egy kilencéves, harmadikos kislányt. Úgy végzett áldozatával, ahogy az orosz maffia szokott. Nyakára és bokájára hurkot kötött: a testen végighúzódó zsineg az áldozat menekülő mozgása közben szorítja össze a nyakon lévő hurkot. Hosszú, fulladásos kínhalál ez. Mért kellett a parlament, és nem a nép által választott köztársasági elnöknek rögtön egy ilyen nem túl népszerű kegyelmi aktussal kezdeni hivatalát? Hogy országunk megfeleljen az európai normáknak akkor, amikor az új politikusgeneráció alig győzte elmagyarázni az embereknek, miért kedvező számára a rendszerváltás? (Olyan gyorsan tűntek el az akasztófák a börtönökből, hogy évekkel később a Terror Házába csak nagy nehézséggel sikerült egy hiteles példányt szerezni.) Végül az Alkotmánybíróság állásfoglalása után a magyar Országgyűlés megszavazta a halálbüntetés eltörlését.

A halálbüntetés újbóli bevezetésének kérdésében tehát aligha lehet mindenkinek megfelelő választ találni. A kor baloldali elitjének uralkodó eszméi – genderizmus, neoliberalizmus, neokon doktrínák – befolyása az unió gépezetére és tagállamainak parlamentjeire olyan erős, hogy a kérdésre adandó igen válasz politikai viharral fenyeget. Azt azonban nem hiszem, hogy a kötél kiiktatásával polgárosodásunk kiteljesedik. Sőt állam és állampolgár közt csak tovább fog nőni az érzelmi űr, amely minden, így a brüsszeli központosításnak is sajátja.

S hogy mit érez egy vérbeli gyilkos?
Egy nemrég elhunyt kiváló költő és „bűntörténész” barátom, aki sok beszélgetést folytatott a szegedi Csillagbörtön életellenes bűntényekért elítélt rabjaival, egyszer elmesélte, hogy költői, beleérző vénájának köszönhetően egyikük rákérdezett: „Tudja, szerkesztő úr, hogy magát akár tiszteletbeli gyilkossá is fogadhatnánk? Magának ugyanis elmondhatjuk, hogy aki egy ember életét a kezében tartja, az valóban Istennek érzi magát. S tudja, mért félnénk a kivégzéstől? Mert az a hatalmas Én, amely bennünk él, egy pillanat alatt megsemmisülne. Persze azért ez a húsz-harminc év, ez a száraz guillotine minket is megtör” – tette hozzá szomorúan. (A Bagoly folyó felakasztott hőse az író, a mexikói polgárháborúban nyomtalanul eltűnt Ambrose Bierce szerint történetek egész sorát éli meg negyedórán át tartó haláltusájában, és azok, akikkel leszakadt az ág, vagy a kötél nem volt elég erős, valóban furcsa, bierce-i élményekről adnak számot.) A pártállamban a hóhér a külső őrség tagjaként megbecsülésnek örvendett, és mint az utolsó magyar ítéletvégrehajtó elmesélte, nagy megtiszteltetés volt számára, amikor bevették a három-, esetenként ötfős csapatba. „Jobban izgultam az első alkalommal, mint az elítélt” – mondta minden irónia nélkül.

Az ávósok a csokoládégyár kocsijának álcázott járművükön szállították a holttesteket a Kozma utca rabparcellájába, és 1945 után, a háborús bűnösként elítéltek kivégzésekor belépőjegyeket adtak ki a nem mindennapi látványosságra. (Ezeket a feketepiacon többszörös áron árulták.)

A kommunista hatalom 1949-ben saját főtisztjeit dobpergés mellett végeztette ki, és az erről készült több mint egyórás filmet aztán okulásul tisztiiskolásoknak és tiszteknek vetítették az Erkel színházban. Szóval lehet vitatkozni a halálbüntetés jogosságáról – ráadásul végrehajtása kétségtelenül perverz látvány –, de tartok attól, hogy az unió parlamentje úgy fog nézni ránk, mint akik különös, barbár dolgokat rejtegetnek a világ elől. A kisemberek pedig hiába tárgyalják meg a gyilkosságokat és a bűnhődés mikéntjét, az életfogytiglanból nem lesz akasztófa. Hiába őrzik azt a lélektani igazságot – szemet szemért, fogat fogért –, amely a halandó emberek ítélkező szertartásainak a legmélyén lappang, s amit az Ótestamentum óta a Szentírás is őriz.