Alvincz József

Vélemény és vita

Érvek a tények tükrében

Az egyéni és családi gazdaságok a támogatások ekintetében hátrányos helyzetben voltak.

Uniós csatlakozásunk óta most először van lehetőségünk arra, hogy mellőzzük a szektorsemleges szabályozási elvet, és ezáltal mezőgazdaságunk vállalati rendszerét a kívánatos irányba befolyásoljuk. Más megközelítésben, a rendszerváltás után széles társadalmi konszenzuson nyugvó, de elsősorban a jobboldali kormányok által preferált egyéni és családi gazdasági-vállalati forma kialakításához, a területalapú (SAPS) támogatások átcsoportosítási lehetőségei miatt igazából most állnak rendelkezésünkre a megfelelő anyagi eszközök. Bár a területalapú támogatások módosítása nem vállalkozási formákhoz, hanem birtoknagysághoz kötődik – figyelembe véve az egyes vállalattípusok és az általuk használt földterület nagysága közötti, szignifikánsnak nevezhető összefüggéseket –, azok közvetve alkalmasak mezőgazdaságunk vállalati rendszerének részbeni átformálására.

Az egyéni és családi gazdaságok a támogatások tekintetében a rendszerváltás után, az unióhoz való csatlakozásunk előtt, de az azt követő években is hátrányos helyzetben voltak. Ez pedig egyben azt is jelentette, hogy nem tudtak kellőképpen megerősödni. Ezen a helyzeten akar most a kormány változtatni.
A társas gazdaságok az elmúlt több mint két évtizedben az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) tesztüzemi rendszerének adatai alapján fajlagosan – egy hektárra vetítve – 1,4-1,5-szer annyi támogatáshoz jutottak, mint az egyéni gazdaságok. (Ebben tehát, sajnálatos módon, az unióba való belépésünk sem hozott változást.) Érthető, hogy az alaptámogatások megvonását a nagygazdaságok kedvezőtlenül fogadták. Érthető, de nem jogos. Az ugyanis csak a földforgalmi törvény által meghatározott ezerkétszáz hektáros birtokhatár fölött történik meg. A részleges, mínusz ötszázalékos elvonás az 1037 és ezerkétszáz hektár közötti gazdaságokat érinti. A felső birtokplafon fölötti gazdaságoknak a száma 562, és ezek közül 334 tart gazdasági haszonállatot. Azonban az ezerkétszáz hektár fölötti gazdaságok a növénytermesztés diverzifikációja – az unió által előírt úgynevezett „zöldítés” – után kapnak majd támogatást.


Az AKI tesztüzemi rendszerének adatainál maradva megállapítható, hogy az ezer hektár feletti társas gazdaságok, amelyek a teljes halmaz 0,52 százalékát képezik, az összes agrár- és vidékfejlesztési támogatásoknak a 30,9 százalékában részesültek. Ugyanez az arány az ezer hektár feletti egyéni gazdaságoknál 0,2 százalék. Összességében tehát megállapítható, hogy a mezőgazdaság nagygazdasági vállalati szereplőinek a fél (0,53) százaléka az összes támogatásoknak a 31,1 százalékában részesül. Úgy gondolom, az arányok önmagukért beszélnek.


Mindez nem pusztán egy véletlen folyamatnak, hanem döntő mértékben a balliberális kormányok tudatos agrárpolitikájának a következménye. A Medgyessy-kormány első intézkedései közé tartozott az első Orbán-kormány által a családi gazdaságok létesítése, megerősítése érdekében hozott intézkedéseknek a gyengítése, felszámolása. (Csak emlékeztetőül: százhektáros birtoknagyságig terjedő földvásárláskor a gazdák kamatmentes kölcsönben részesülhettek, a gazdaság feltőkésítéséhez, valamint telephely létesítése vagy annak az áthelyezése esetében 7,02 százalékos – akkoriban igen kedvező kondíciójúnak számító – hitelt vehettek fel.) A balliberális kormányok egyoldalúan nagygazdaságpárti agrárpolitikája jutott kifejezésre az unió most lezáruló, a 2007 és 2013 közötti időszakra vonatkozó költségvetési ciklusát, egyben a második Orbán-kormány működési idejének az egészét lefedő Új Magyarország Vidékfejlesztési Program (ÚMVP) támogatási célkitűzéseinek a meghatározásában, valamint a nyertes pályázók körének – a szektorsemlegesnek semmi esetre sem mondható – kiválasztásában is.

Mindezek következtében a második Orbán-kormányt az agrárcélú vidékfejlesztési támogatások kész tények elé állították. Annál is inkább, mert az ÚMVP félidei értékelésekor – ami a 2007 és 2010 első fél éve közötti időszakot jelentette – 2011 közepén nyilvánossá vált, hogy a támogatási keretösszegnek az előző, Gyurcsány–Bajnai-kormányok a nyolcvan százalékát vagy már elköltötték vagy pedig szerződésben lekötötték.

A vidékfejlesztési pénzekből a mezőgazdaságra fordítható és legnagyobb jelentőséggel bíró I-es, úgynevezett versenyképességi tengely pénzeinek a 64,8 százalékát a nyertes pályázók felső öt százaléka kapta meg. Ráadásul a pályázati célokat is a nagygazdaságoknak kedvezően határozták meg. Kiemelt hangsúlyt kaptak a gépberuházások, de a fiatal gazda programra vagy a korai nyugdíjazás céljára alig hagytak pénzt. További „érdekessége” a történteknek, hogy a nyertes társas gazdaságok kivétel nélkül csökkentették a foglalkoztatottak számát. Mentségükre szolgáljon, hogy ők ilyen jellegű célkitűzéseiket a pályázataikban előre jelezték is.

A jelenlegi ellenzék álságos érvrendszerével a területalapú támogatások ezerkétszáz hektár feletti megvonását támadja, a foglalkoztatás csökkenését vizionálja. A fentiek alapján azonban semmilyen erkölcsi alapjuk sincs a mostani kormánnyal összefüggésben foglalkoztatást csökkentő intézkedésekről beszélni.
Azáltal, hogy a kormány a nagygazdaságoktól „elvont” pénzeket a munkaigényes ágazatok – az állattenyésztés és a kertészet körébe tartozók – fejlesztésére kívánja fordítani, a mezőgazdaságból élők, és így a vidéki foglalkoztatottak száma nemhogy csökken majd, hanem nőni fog. A kisebb méretű egyéni és családi gazdaságoknak juttatott pótlólagos támogatások pedig a termelési szerkezet megváltoztatására irányuló törekvésekkel megegyezően – az említett, a szántóföldi növénytermesztéshez mérten munkaigényes és egyben nagyobb hozzáadott értéket előállító ágazatok előtérbe helyezésével – ugyancsak kedvezően hat majd a foglalkoztatásra. Mindezt alátámasztja, hogy a tesztüzemi rendszer adatai szerint az egy hektárra jutó foglalkoztatottak száma az egyéni gazdaságok esetében 1,4 fő, ugyanez az arány a társas gazdaságoknál csak 0,5 fő. A korrektség kedvéért jegyezzük meg, hogy a foglalkoztatás tényleges helyzetét leginkább kifejező fajlagos, éves munkaerőegységben – ami évi kétezer-kétszáz munkaórának felel meg – már árnyaltabb a kép. Figyelembe véve a foglalkoztatási adatokat, a mutatószám az első esetben 2,8-szeres, a másodikban 1,3-szeres az egyéni gazdaságok javára.

Súlyos csúsztatás a nagygazdasági apologetikát hirdetőktől, hogy a területalapú támogatások ezerkétszáz hektáros plafonja az állattenyésztés csökkenését okozza. Mezőgazdasági vállalatgazdasági szempontból ez a kijelentés teljesen szakmaiatlan, tudománytalan. Az állattenyésztésnek ugyanis önmagában kell nyereségesnek lennie ahhoz, hogy azt egy vállalkozás hosszabb távon fenntartsa. Annak tehát gyakorlatilag semmi köze a területalapú támogatásokhoz. Legfeljebb akkor, ha annak tartósan veszteséges voltát a területalapú támogatásokból kívánja valaki fedezni. Ez a magatartás azonban nem racionális, és főleg a társas nagygazdaságokra nem is jellemző. Ezt támasztja alá, hogy az állattenyésztésben több nagyberuházás is történt (például a Bonafarm cégcsoport háromezres tehenészeti telepén). Nehezen képzelhető el a gazdasági racionalitás elvén működő mezőgazdasági nagyvállalatoktól, hogy egy önmagában veszteséges tevékenységet hozzanak létre annak érdekében, hogy az állattenyésztés negatív eredményét a területalapú támogatások által biztosított extraprofitból egyenlítsék ki.

Azon a termelési színvonalon pedig, ami a hatékonynak nevezhető társas nagygazdaságokat jellemzi, a növénytermesztésnek (figyelembe véve az elmúlt évekbeli és a most körvonalazódó kalászos gabona- és kukoricaárakat) a területalapú támogatások nélkül is jövedelmezőnek kell lennie.