Vélemény és vita
Értékek nélkül
A brandenburgi tartományi parlament kereszténydemokrata frakciójának termében van a falon egy feszület.
Már amikor. Németesen praktikus és hatékony megoldással mágnest tettek a feszületre, hogy amikor a vallási jelképekre érzékeny látogatócsoportok arra járnak, ne érezzék kellemetlenül magukat.
Aztán ha elhagyták a kereszténydemokraták termét – ahol nyilván őrületes meglepetés egy kereszt a falon –, visszateszik Krisztust, és a kereszténydemokraták nyugodtan kereszténydemokratáskodhatnak a frakcióülésükön. A négy fal között, ugye.
Feszületet tenni a falra Európában nem szeszély, divat vagy rejtegetni való deviancia, hiszen – és vallásosnak sem kell lenni ahhoz, hogy ezt leírjam – egész európai kultúránk alapja keresztény. Az is kulturálisan keresztény, aki nem az. Minden jogunk megvan ahhoz, hogy ne legyünk vallásosak, ne érezzük magunkra kötelező érvényűnek, de még iránymutatónak sem a keresztény tanításokat. Mégsem véletlen, hogy félretenni a tízparancsolatot több annál, mint mondjuk nem betartani egy vallásos étkezési előírást. Az ateistaként felnőtt embernek is olyan érzés, mintha az általa ismert civilizációból készülne kilépni, hiszen egész paradigmánk alapvetően keresztény.
A brandenburgi mágneses akciót nem lehet a szekuláris állam feletti őrködésnek nevezni. A német állam szekularitását nyilvánvalóan nem fenyegeti veszély, vagy ha mégis, egészen biztosan nem a kereszténység irányából. Az ugyanis nem politikailag korrekt, legalábbis nem annyira, mint a más vallások előírásaihoz való folyamatos alkalmazkodás.
A nyugati liberalizmus fel akarja számolni a keresztény civilizációs alapokat, helyette viszont – mindegy, hogy milyen magasztos dolgokat hirdetett néhány száz éve – nem ad többet totális toleranciakultusznál. A szabályok és iránymutatások helyett azok hiányát nyújtja, a nagy semmit. Kigúnyolnak minden morális tanítást a kisdobosok hat pontjától a tízparancsolatig, mindkettőben benne van, hogy tiszteld a szüleid és ne hazudj – belegondolni is szörnyű. Az értékvákuumot egyelőre leginkább a fogyasztás kultusza tudta megtölteni, de a fogyasztás, mondjuk úgy, mostoha szerető. Mert ha nincs miből, akkor mindegy, hogy mekkora a választék. A többet, újabbat, jobbat szerzés vágya, legyen szó tárgyakról vagy emberekről, fájdalmasan üres életprogram, hiszen ha mi vagyunk a gyengébbek, ha a kereslet és kínálat farkastörvényeiben nem tudunk érvényesülni, akkor nincs semmink.
Ha nincs társadalmi igazságosság és jólét, márpedig most egyre kevésbé van, akkor bizony a fogyasztás kultusza menthetetlenül elbukik. Rácsodálkozunk, hogy az évtizedek felelőtlen bevándorláspolitikájával idehozott emberek gyerekei, a mi saját nevelésű dzsihadistáink gyűlölik Európát. De hát mégis, mit szeressenek rajta?
Nem tudják értelmezni, hogy nálunk az a szabály, hogy nincs szabály, és hát ezek a srácok jellemzően nem is éppen az erősebb kutyák, akik… megélik az európai álmot, ha van még ilyen egyáltalán. Az Európai Unió négy szabadságelve és az európaisághoz utólag társított elvek aligha töltik ki az űrt.
Valami márpedig meg fogja tölteni. A mi kezünkben van a döntés, hogy olyan társadalmakat akarunk, amelyek egyedül vagy összezárva képesek biztosítani a munkát, biztonságot és hosszú távú túlélést, vagy felelőtlen megoldásokhoz nyúlunk, mint a tömeges bevándorlás, amely egyrészt nem kifizetődő, másrészt a társadalmi hatása felmérhetetlen.
Azok ugyanis, akik még nem szívták magukba a mi szuicid ostobaságunkat, nem tesznek a jelképeik és a szabályaik hátára mágnest.