Erélyes figyelmeztetés

Ezt határozottan ki kell mondani. Sokszor beszéltek arról az elmúlt években, hogy a kárpátaljai magyarság a legelhanyagoltabb határon túli nemzetrész, amelyről szinte alig esik szó, s amelyre szinte alig figyel oda valaki az anyaországból. A jelen helyzetben, a mozgósítások közepette, teljesen mellékesnek is tűnik, hogy alapvetően vitatkoznánk-e az ilyen állításokkal, vagy az igazságtartalmuk mellett érvelnénk, ugyanis kevéssé tartom valószínűnek, hogy ily módon szerettek volna az érdeklődés középpontjába kerülni. Mégis megtörtént. Ahogy megtörtént nem egész két évtizeddel korábban a jugoszláviai magyarsággal is. A két helyzet, a körülmények és legfőképp a fejlemények alakulása, az események menetrendje – kísértetiesen hasonlatos egymáshoz.

A háborúk mindig kiegyenlítetlenek, a viszonyok ilyenkor eltolódnak, egyoldalúakká és aránytalanokká válnak – főleg, mióta a hadviselés a múlt század elején, és legfőképp a közepén teljesen megváltozott, átalakult, s már nemcsak az ellenséges haderő, de a civil lakosság is célponttá vált. S minden harcba keveredett hatalmi struktúra ugyanerre a civil lakosságra támaszkodik: mozgósít, frontra küld, toboroz. És fenyeget: katonai bírósággal, statáriummal, gyakorlatilag szinte mindennel, amiben a fegyelmezés lehetőségét látja. A forgatókönyvek pedig annyira sablonosak, közhelyesek és azonos kaptafán gyártottak, hogy a „szerzőknek”, a „szürke”, vagy épp nagyon is világosan látható eminenciásoknak – vagyis a haduraknak, az embereket harcba küldő katonatiszteknek, az utasításokkal nem fukarkodó politikai vezetőknek – csak itt-ott kell belenyúlniuk a készen kapott vázlatokba. Megváltoztatnak egy-két replikát, kicserélnek néhány településnevet, a szereplőket is másképp nevezik, s más beosztást adnak nekik, ennyi…

Nem egész két évtized alatt immár Magyarország második szomszédos államában dúl háború, s ha a harcok ezúttal nem is érintenek olyan területet, amelyen magyar kisebbségi népcsoport található, a háborús övezettől távol élő civil lakosság is ugyanúgy érintett, mintha a közvetlen szomszédságában dörögnének a fegyverek. A haderő, a katonaság természete már csak ilyen: elhurcol, egyenruhába öltöztet, száz meg száz és ezer kilométerrel odébb, az otthonából az ország másik végére hurcolt civilt is harcba küldi, hogy vigye vásárra a bőrét.

Kárpátaljai magyar ismerősöm már a karácsonyi ünnepekre sem mert hazautazni, aztán alig néhány nappal szilveszter előtt mesélte, hogy telefonált az édesanyja: megkapta a behívóját. Most már nem is mehet haza, hacsak nem akarja magát pillanatokon belül Kelet-Ukrajnában találni. A déjà vu érzése pedig abból ered, hogy száz meg száz ilyen esetet láttam, néztem végig és éltem meg a múlt század kilencvenes éveiben a Délvidéken, az egykori Jugoszlávia véres örökösödési háborúinak idején. A forgatókönyvek tehát ismét előkerültek, a játékmesterek Szarajevó nevét Donyeckre cserélték, Vukovar helyett Luhanszkot lövik, és már kezdődik is minden elölről.

Csak egy valamire nincsen biztos recept: arra, hogyan lehet ebből az egész őrületből kimaradni. Mert így vagy úgy, mindenképp érintetté válik az ember, ha akarja, ha nem.

A kelet-ukrajnai háború tehát ma már a kárpátaljai magyarság bőrére megy. Ezért most ez – az ő helyzetük, a mozgósítások, és a mobilizáció elől menekülők és bujkálók megsegítése – az egyik legfontosabb nemzetpolitikai kérdés.

„Kárpátalján van a legnagyobb gond a mobilizációval” – közölte Oleg Bojko, az ukrán hadsereg vezérkari főnökségének védelmi és mozgósítás-tervezési főosztályvezetője az újabb mozgósítási hullámról. Úgy fogalmazott, hogy a hadkötelesek jelentős része nem tartózkodik lakóhelyén, mert vendégmunkásként külföldön dolgozik. És persze azért sem, mert – mint a kárpátaljai magyar barátom is – nem is mer hazamenni, ha van munkája külföldön, ha nincs. A katonatiszt beszélt arról is, hogy ez nem egyedi jelenség, ugyanis más nyugat-ukrajnai megyékben is magas azoknak a száma, akik kibújnak a katonai szolgálat alól, sőt van, ahol a lakosság akadályozza a hadkiegészítő parancsnokságok munkatársait abban, hogy kézbesítsék a behívókat.

A hadsereg természete ilyen: mozgósít, elhurcol és a frontra küld. Az elesettekkel sem mindig számol el, s felelősséget sem vállal azokért, akikkel megteszi ezt. Beregszász központjában, a piac mellett az ősszel még három helyi fiatalember fényképe előtt gyújtottak mécseseket az emberek. Az ő sorsuk a legerélyesebb figyelmeztetés, hogy ezt a nemzetpolitikai kérdést nagyon is komolyan kell vennünk.